Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Nagyon szeretem ezt a cikket, sokszor ajánlottam már, de mi valahogy még nemigen kerültünk ilyen szituációba. De tegnap személyesen is megtapasztaltam, hogy igen, ez működik! Játszótéren voltunk a gyerekekkel, a fiamat néhány fiú (nála picit nagyobbak és erősebbek) hívták játszani. A játék lényege annyi volt, hogy el kell kapni egymást, és leteperni a földre. Ebből az lett, hogy ketten voltak akik menekültek és próbáltak kiszabadulni, a többiek, 3-4-en meg közös erővel próbálták elkapni, lefogni őket. A fiam nagyon élvezte a játékot, a fiúk pedig figyeltek az erejükre, nem éltek vissza vele, a lányomat pl. nem is vették be, nem akarták, hogy megsérüljön, pedig ő is nagyon szeretett volna. A fiam nagyon ügyes volt, állta a sarat, olyan trükköket talált ki, hogy kicsavart pózban mozdulatlanul feküdt a földön, majd hirtelen felugrott és elszaladt. Figyeltem a játékot, hogy esetleg közbe kell-e avatkoznom, kicsit azért izgultam, mert ilyen játékban eddig még nem vett

Egy újabb szuper írás, ami segít megérteni, hogy mit éreznek, és mit gondolnak a gyerekek, amikor számunkra annyira idegesítően viselkednek. Persze a mi érzéseink is jogosak. Amikor a kislányomnak antibiotikumot kellett adnom, ami borzalmasan keserű volt, (erre a gyerekorvos előre figyelmeztetett), akkor nem tudtam türelmes maradni. Mert féltettem, hogy baj lesz, ha nem veszi be, mérges voltam az orvosra és az egész orvostudományra, hogy miért nem gyártanak gyerekeknek elviselhetőbb ízű gyógyszereket, és egyáltalán miért nekem kell a tájékoztatót silabizálnom idegesen, aggódva, hogy hány ml vízzel kell kikevernem az adagját. De közben azt is gondoltam, hogy ez most tényleg akkora ügy, lenyeli, eszik egy csokit aztán túlvagyunk rajta. De igen, ez tényleg akkora ügy. Tegnap orvososat játszottak a bátyjával és igen központi kérdés volt, hogy a gyógyszer keserű (ezt játszották közvetlenül a gyógyszerszedés után is, és most, hónapokkal később újra). És csak akkor lesz

Fognyűvő doktor, a történet címszereplője szerintem egy játékosan nevelő szülő Ha arra van szükség, egy félelmetes szituációban eljátssza, hogy jobban fél, mint a gyerek, aztán bíztat és türelmesen magyaráz, ha az kell, majd cinkosan összekacsint a néha túl szigorú felnőtt világgal szemben. A szülők is kapnak egy magyarázatot arra, hogy hogyan alakulhatnak ki az irracionálisnak tűnő, nehezen múló félelmek https://bookline.hu/product/ home.action?_v=Vig_Balazs_A_rettego_fogor vos&id=116248&type=22

Fiam mostanában ha kérdezek valamit, sokszor csak morog, hümmög, nagyon idegesítő, a legújabb az, hogy azt mondja "nu". És akkor beugrott a Gyalog galoppból a lovagok, akik azt mondják ni Mindenkinek megvan? Ha nem, nézzétek meg az egész filmet, nagyon vicces. Megnéztük együtt ezt a részt, nevettünk, és persze onnantól "ni" van, és nevetés, és nekem is mondanom kell, és már nem is bosszant az e gész. Ez a jelenet egyébként tökéletes példája a játékos meghallgatásnak: ha a gyerekünk valami olyasmit mond, ami nem kedves, és nem szeretnénk, hogy ilyeneket mondjon, akkor mondhatunk neki valami ilyesmit játékos hangon: Micsoda? Mit hallok? Na ne! De tudod mit utálok még jobban? És akkor itt jöhet valami vicces. A gyerekek garantáltan azt kezdik majd mondogatni. Mi pedig játsszuk el, hogy nagyon félünk, ez nagyon fájdalmas, valahogy úgy, mint a filmben. A végén pedig jöhet egy kis kergetőzés és dögönyözés https://www.youtube.com/ watch?v=aw0-NC05

Apák napja alkalmából (meg amúgy is) mindenféle kép- és videoösszeállításokat lehet látni az apákról, az apaságról. Vannak köztük szívmelengetőek, viccesek és elég sok olyan, amikor apa valamit elront, nem tud, nem figyel. Sokszor azt a képet sugallva, hogy az apukák jószándékúak, igyekeznek részt venni a gyereknevelésben, de azért mégsem értenek hozzá annyira, mint az anyukák. Pedig ez nem így v an. Velem is előfordult már, hogy a kislányom leesett a mérleghintáról, mert jó ötletnek tartottam, hogy ugrassam, vagy tej helyett vízzel készítettem a kisfiam kávéját, vagy olvastam, miközben rutinból énekeltem és ringattam a fekvőhintát, hogy aludjon már el végre. Szóval apukák szuperek vagytok, és köszönjük szépen a gyerekek nevében is, amit tesztek értük http://szelidszavakkal.blogspot.hu/2015/ 09/szomorusag-uzo-apapuszik.html

Ezekben a percekben a legtöbb férfi, apuka és nagypapa valószínűleg a magyar-izlandi focimeccset nézi. Ami azért is jó, mert bármi is lesz a végredmény, lehet egy jót sírni. De nagyon jó lenne, ha nem a focimeccs lenne az egyetlen esemény, amikor egy férfi legálisan sírhat. (Na jó, talán még amikor gyereke születik.) Ha bátran beszélhetne arról, hogy milyen nehéz időnként férfinak, apának lenni és ezen még akár sírhatna is, és ezzel csökkenne az az elképesztő nyomás, ami sokszor rájuk nehezedik. Remélem hamarosan természetes lesz az is, hogy az apukák támogató csoportba járnak. Addig is, mi nők, anyák próbáljunk meg segíteni a párunknak abban, hogy kiadhassanak valamennyit a nehéz érzéseikből.

Manapság nagyon sok család él úgy, hogy az anyuka van otthon a gyerekkel 2-3(-sok) évig, amíg az apuka reggeltől estig dolgozik, akár 12-14 órát is távol van. Aztán amikor az anyuka is munkába áll, akkor is inkább ő az, aki a gyerekek különböző óvodai, iskolai dolgait intézi, kíséri a programokra, még akkor is neki jut több a gyerekekből. Mondjuk sokszor, hogy mennyire nincsenek a nők felkészítve az anyaságra. Hogy a saját babánk az első csecsemő, akit közelről látunk, kézbeveszünk. Az apák helyzete ebből a szempontból, ha lehet, még rosszabb. Az anyuka előbb-utóbb a sok-sok idő és interakció során összecsiszolódik a gyerekkel, az apukáknak azonban erre sokkal kevesebb lehetőségük van. Szerencsés esetben idővel az apuka is egyre szorosabbra tudja fűzni a kapcsolatát a gyerekkel, de sokszor sajnos egyre jobban kiszorul a család életéből, úgy érzi, hogy ez neki nem megy, a gyereknevelés az anya ügye. A gyerek mindig csak az anyukájával akar lenni, ordít, ha megpróbál

Kitöltöttem egy szakdolgozati kérdőívet, amiben volt egy olyan kérdés, hogy a gyerekem mennyire tud felnőttekkel kapcsolatot teremteni. A válaszok a mindenkivel azonnal kapcsolatba lép-től az egyáltalán nem tud kapcsolatot teremteni-ig terjedtek. Én azt választottam, hogy ha a felnőtt megfelelően közeledik hozzá, akkor könnyen feloldódik. Aztán elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent az, hogy "meg felelően". Sokszor furcsállottam, hogy az általában elég nyitott gyerekeim lefagynak, nem válaszolnak, vagy csinálják tovább a dolgukat, amikor valaki kedvesen hozzájuk szól, beszélgetést kezdeményez. De most belegondoltam, hogy ezek a valóban kedves, és jószándékú közeledések tényleg "megfelelőek"-e ahhoz, hogy a gyerek bizalmát megnyerjék, hogy a saját tempójukban tudjanak nyitni a felnőtt felé. És akkor rájöttem, hogy bizony ezek sokszor tolakodónak tűnhetnek egy gyerek számára. Pl. belépünk egy játszóházba és a recepciós megkérdezi: nahát, neked két

Egy hét eltelt a tragikus eset óta, talán már egy kicsit higgadtabban tudunk ránézni a történtekre: a cincinnatti állatkertben egy 3-4 éves gyerek bejutott a gorillák kifutójába, az állatkert szakemberei pedig azt a döntést hozták, hogy az állatot éles lövedékkel kilövik. A gyerek anyukájának az óriási ijedelem és bűntudat mellett most meg kell küzdenie azzal a rengeteg (százezres nagyságrendű) tá madással is, amit a közösségi médiákon keresztül kapott. Ha én elmegyek az állatkertbe a gyerekekkel, nagyjából a következő veszélyekkel számolok: elvesznek a tömegben, felmásznak/elesnek/leesnek, lehorzsolják magukat, legrosszabb esetben kezüket, lábukat törik, az állatsimogatóban fellöki őket egy kecske. Ezekre igyekszem figyelni, de ez nem jelenti azt, hogy ne következhetnének be mégis. Arra nem számítok, hogy esetleg bemásznak egy állat ketrecébe, kifutójába, mert az állatkertek tudomásom szerint úgy vannak megépítve, hogy ilyen ne történhessen. Persze figyelek arra i

Az alábbi történet már fél éves, és azóta is nagyon szeretnek itt lakni. Időnként ellátogatunk a régi kedvenc játszóterekre és még sosem csodálkoztak azon, hogy miért nem sétálunk vissza a régi lakásba. (Kislányomtól amúgy nem lenne meglepő egy ilyen ötlet ) Persze előbb-utóbb valószínűleg mindenképpen megszokták és megszerették volna, de azt hiszem a fiamnak sokat segített, hogy elfogadtuk, neki a költözés nem egyértelműen pozitív esemény: http://szelidszavakkal.blogspot.hu/2016/ 06/koltozes.html

Kislányom hetek óta emlegeti, hogy szeretne uszodába menni, de még nem sikerült megszervezni. Egyik nap késő délután, amikor még kint voltunk a parkban, megint eszébe jutott. Az persze nem nagyon érdekelte, hogy nemsokára bezár az uszoda, hiába ígértem, hogy majd másnap elmegyünk, csak hajtogatta, hogy márpedig menjünk most. Akkor mondtam, hogy de hát nincs is nálunk se fürdőruha, se törölköző és elkezdtem játékosra venni a figurát, eltúlozva méltatlankodtam azon, hogy mégis hogyan gondolta, hogy így uszodába tudunk menni. Ezen már nevettek. Fiam mondta, hogy nem baj, menjünk haza érte. Mondtam, hogy oké menjünk haza busszal, ez a pad lesz a busz. Belementek a játékba, és onnantól semmi dolgom nem is volt, végigjátszották ketten az egész uszodatémát, csak időként kellett pár szót mondanom a nekem kiosztott szerepekben. aztán játékból még csokit is vásároltak nekem. Utána, amikor mentünk haza, már eszükbe se jutott, hogy tényleg menjünk el az uszodába. Örülök, hogy

Tegnap két élményem is volt, ami ráébresztett arra, hogy a saját gyerekeimmel nem azért vagyok időnként (sokszor) türelmetlen, mert annyira türelmetlen személyiség vagyok, vagy annyira kevés az empátiám. De nem is azért, mert a gyerekeim különösen idegesítőek. Az egyik a kiscicánkkal kapcsolatos, aki 1 hete van nálunk és egyelőre csak kis időre, felügyelettel engedjük ki a kertbe. Ahonnan érthető módon nem nagyon akar bejönni. És azon kaptam magam, hogy türelmesen magyarázom neki, hogy megértem, hogy sokkal jobban érzi magát kint, de nem maradhat még kint egyedül. Egy pillanatig sem éreztem, hogy velem szeretne kitolni az ellenkezéssel. A másik: a játszótéren egy idegen kisfiú szeretett volna tollasozni velem. Mivel a gyerekeimnek ez teljesen rendben volt, belementem. Borzasztó lelkes volt, de a tollasozás nagyon nem ment neki. Én meg végtelen türelemmel vártam, hogy valahogy mégis bele tudjon ütni a labdába, illetve amikor a tesója odajött, hogy ő is szeretne játs

18 éves lehettem, amikor láttam az Oroszlánkirály című rajzfilmet. Ennél a jelenetnél arra gondoltam, hogy minden gyerek azt érdemli, hogy így fogadják és ilyen büszkék legyenek rá. Megfogadtam, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek, úgy bánok majd velük, hogy érezzék, büszke vagyok rájuk. Mint sok más dolog, a gyakorlatban ez sem bizonyult olyan könnyűnek, nem tudom minden pillanatban ezt érezni és ezt közvetíteni. De azért alapvetően azt hiszem jól megy, hiszen ők a legszuperebb, legcsodálatosabb gyerekek a világon   https://www.youtube.com/ watch?v=9GNJfb9kb5Y

Ez zseniális! Az eredeti kép szerint régen a szülők a gyereken kérték számon a rossz jegyeket, ma pedig a tanárokon. Az üzenet valami olyasmi, hogy milyen rossz irányba fordult a világ, mert a gyerekek már nem vállalnak felelősséget a tetteikért, hiszen a szülők mindenáron megvédik őket, nem várják el tőlük, hogy teljesítsék a kötelességeiket. Elsőre azt gondoltam, hogy itt az igazi probléma maga az osztályzat, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk egy olyan mérőszámnak, aminek a teljes személyiségünkhöz, képességeinkhez nem sok köze van. Ez a kép azonban rávilágít egy sokkal fontosabb dologra. Ha valakit folyton ledorongolunk, ráadásul olyan dologért, amire nincs teljes befolyása, akkor olyan ember lesz belőle, aki ugyanezt teszi másokkal. Természetesen a kört nehéz megtörni, sokszor egyedül nem is sikerül. A Kapcsolódó Nevelés segít bővíteni az eszköztárunkat, hogy ha nem is mindig, de egyre többször sikerüljön másképp reagálni