Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Tegnap a kislányom nagyon kiborult valamin. Én igyekeztem meghallgatni, de mivel indulnunk kellett volna, meg hát ez amúgy is nehéz, kezdtem elveszíteni a türelmemet. De valahogy mégis kitartottam, és lassan ellazult a teste, majd szorosan átölelt. És akkor az jutott eszembe, hogy ez kicsit olyan, mint egy szülés (nekem legalábbis két ilyen szüléshez volt szerencsém). Eljön az a pont, amikor azt érzed, ezt már nem bírod tovább, nem tudod végigcsinálni. Aztán mégis. És amikor ott van, és átöleled, hirtelen kiesik minden nehézség és fájdalom, ami odáig vezetett.

A gyerekeknek, a családnak egyértelmű szabályokra van szüksége! Vagy inkább alapelvekre? Esetleg azokat is időnként felülvizsgálhatjuk? Könnyűnek tűnhet előre meghatározott szabályokhoz ragaszkodni, a gyakorlatban azonban sokszor azt látjuk, hogy végeláthatatlan küzdelembe torkollik, amiben mindenki rosszul érzi magát, vagy cserébe az életünk túlzottan rugalmatlan lett. Az alábbi cikk segít eligazodni ebben a kérdésben: http://www.szabadontanulni.hu/ szabalyok-helyett-alapelvek/

"Itt valamit nem értek. Gyerünk, piszkáljuk meg egy bottal..." mondják a gyerekek. L.R.Knost Azt hiszem, ez nem csak a tárgyi világra vonatkozik. Gyakran úgy tűnik, hogy a gyerekeink bosszantanak, csakazértis azt csinálják, amit már százszor megtiltottunk. Pedig valójában csak kísérleteznek, meg akarják érteni, hogy mi folyik itt. Talán valahogy így: Anya miért néz rám ilyen mérgesen? Á, az új szó miatt? Igen, úgy tűnik. De vajon miért? Kimondom még egyszer...

Könyvkritika: Rakoncátlan Rozi Ramazuriországban A főszereplő kislány egész nap csak rosszalkodik, szándékosan bosszant másokat, hiába próbálják büntetni, a helyzet csak még rosszabb lesz. Anyukája kétségbeesésében azt találja mondani, hogy egy ilyen rossz kislánynak Ramazuriországban a helye, ahol még meg is dícsérik a sok rosszaságért. Rozinak tetszik az ötlet, kívánsága teljesül és abba a furcs a fordított világba kerül, ahol mindenki azt csinál amit akar. Teljes a káosz, Rozi megtapasztalja, hogy milyen az, ha őt bántják (fizikailag és szavakkal), igen félelmetes kalandokban lesz része, és persze már inkább szeretne hazamenni. Ehhez inni kell egy kútból, amit egy félelmetes óriás őriz, aki azzal fenyegetőzik, hogy halálra csikizi azt, aki közel merészkedik. Rozinak végül egy kisfiú segítségével sikerül hazajutnia és természetesen felhagy a borzasztó viselkedéssel. A szerző szándéka ezzel a mesével ha jól sejtem az volt, hogy segítsen a gyerekeknek "jól&

Mindössze 300 forintért remek szórakozás Vannak benne gyerekkorunk klasszikusai, és számomra ismeretlenek is, szellemes rajzokkal. A gyerekek sokszor mese helyett is ezt kérik, mert hát mennyire vicces már, hogy anyának összeakad a nyelve https://moly.hu/konyvek/mit-sutsz-kis-szucs

Week of the young child - kisgyermekek hete: ilyen is van, teljesen jogosan. Ebből az alkalomból íródott a következő cikk, amit hevenyészve le is fordítottam nektek. Teljesen rendben van, ha gyermekünk viselkedésével, kéréseivel kapcsolatban időnként azt érezzük, hogy na ne, ezt már ne. De ha tudunk, érdemes picit megállni, és elgondolkodni azon, hogy nekik milyen lehet az a helyzet. Nekik is neh éz Hosszú este volt, és már éppen majdnem elaludtam, amikor az utolsó altatódal utolsó versszaka közben felemelted a fejed: „Víz?” Én kutatva körülnéztem a szobában, de tudtam, hogy nem lesz ott az itatópohár. „Nincs itt fönt víz. Nem kell az most.” „Víz?” „Nem, kicsim.” „Víz!” - ezúttal még jobban követelőzve. És akkor a haragom felszínre tört: gyorsan és vörösen és forrón és tüzesen. Vettem egy nagy levegőt. A testem megfeszült, a fogamat összeszorítottam. És persze te ezt érezted. Hiába fojtottam el gyorsan, olyan tisztán érezted, mint én, belémolvadtál. Apró teste

Egy történet arról, hogy kell-e mindig szigorúan következetesnek lennünk, ragaszkodni ahhoz, amit egyszer kimondtunk. Húgoméknál voltunk látogatóban a gyerekekkel, egyik nap busszal és vonattal bementünk a belvárosba múzeumozni. Éppen a gyerekrészlegen voltunk, ahol mindenféle érdekes kipróbálható dolgok voltak piciknek, amikor bemondták, hogy nemsokára kezdődik a buborékshow egy másik tere mben. A fiamat nagyon érdekelte, a lányomat nem annyira, de azért jött ő is. Egy darabig élvezte ő is a bemutatót, de amikor a ruhája vizes lett (mert az előadó úgy gondolta, hogy vicces, ha vízből próbál buborékokat fújni, és jól lelocsolta a közönséget vízzel), akkor elege lett, és sírva jött hozzám, hogy inkább szeretne visszamenni a tudományos játszótérre. Mivel már csak pár perc volt hátra a műsorból, és úgy terveztük, hogy utána már elindulunk haza (hosszú, és fárasztó volt addig a nap, és féltünk, hogy az 5 hónapos unokatesó, aki amúgy addig szuperül bírta a kiképzést nag

Sokat dilemmázok azon, hogy mit tegyek, amikor a gyerekek századszorra is megígérnek valamit, amit addig sosem, (vagy nem mindig) sikerült betartani. Mondjuk jobban odafigyelnek, és nem fogják kiborítani a pattogatott kukoricát a kanapén. Vagy amiről előre tudom, hogy nem fog menni, mert még nem képesek rá, vagy egyszerűen lehetetlen. Én azt már nem ígérem magamnak, hogy nem fogok többet kiabálni, mert tudom, hogy nem fog sikerülni (és ez tulajdonképpen felszabadító, de ez egy másik téma). De van számtalan más dolog, amiről azt gondolom, hogy menni fog, aztán mégsem. Nem fogadom meg, mert nem biztos, hogy mindig menni fog, de mostantól igyekszem nagyobb bizalmat szavazni nekik ezekben a helyzetekben is, persze mérlegelve, hogy a következményeket el tudom-e viselni. De azt hiszem egy tál kiborult pattogatott kukorica nem a világ vége ;)