Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Van egy ilyen mozgalom, hogy állítsuk meg a kereskedőket, ne lehessen októberben mikuláscsokit kapni, ne legyenek lépten-nyomon karácsonyfák dekorációnak az üzletekben, mert ezzel ellopják az ünnepünket, a gyerekek már azt sem tudják, hogy mi van, hisztiznek a csokiért és hamar rájönnek, hogy nincs is jézuska. Igen, én is utálom, hogy az arcunkba tolják és szorongásunkat növelve próbálnak még több vásárlásra ösztönözni. És igen, a vásárlás nem kifejezetten baba- és gyerek- (é s szülő)barát program szokott lenni. De elgondolkodtam: vajon tényleg ettől függ az ünnep meghittsége? Nem emlékszem olyanra, hogy valaha is hittem volna a Mikulásban, Jézuskában. Hamar rájöttem, a szüleim meg nem erőltették tovább a mesét. Mégis a mai napig az egyik legkedvesebb időszakom a Karácsony. És sok képet, hangulatot, illatot, ízt tudok felidézni a gyerekkorom karácsonyairól: a konzum szaloncukor, amit azóta is keresek, az angyalkás dísz, az elfújt gyertya illata, a karácsonyi dalok,

Mér' nem alszik már??? Könyvek százai foglalkoznak ezzel a témával, vannak kidolgozott alvástréningek, tanfolyamot is végezhetünk, hogy hogyan segítsük gyermekünk alvását. De mikor vált ez ilyen kardinális kérdéssé? Sokszor gondolok arra, hogy az ősembernek, ősszülőknek még valószínűleg nem voltak altatási gondjaik. Valahogy nehezen képzelem el az ősanyát, ahogy idegesen rázogatva fel-alá sétálgat az ősbabával, vagy fekszik a őstotyogó mellett és próbálja megakadályozni, hogy kiszaladgáljon a barlangból. Azt végképp nehezen, hogy erről beszélgettek volna: a te gyereked is ilyen keveset alszik? Megőrülök! Valahogy olyan életszerűtlen. Inkább úgy képzelem, hogy a babákat vitték magukkal, csimpaszkodtak beléjük és egyszerűen elaludtak amikor elálmosodtak, miközben a felnőttek végezték a dolgukat. A nagyobb gyerekek meg maguktól lefeküdtek, elaludtak. Este pedig mindenki együtt lefeküdt és gond nélkül elaludt. Mi változott? Mi felnőttek egy pillanat alatt el tu

Nagyfiam 7,5 évesen időnként olyan pimasz tud lenni, hogy elgondolkodom, vajon igaza van-e azoknak, akik szerint a mai gyerekeknél már nagyon előretolódott a kamaszkor. Pl. ha keresek valamit, és megkérdezem, hogy hol van, akkor rendszerint azt válaszolja, hogy ott, ahol van. És ez engem nagyon bosszant. Beszéltem erről meghallgatásban (amikor egy másik felnőttel kölcsönösen meghallgatjuk egymást, az egyikünk csak mondja, ami éppen benne van, a másik pedig tisztelettel hal lgat, nem szól közbe, nem ad tanácsot), meg úgy általában róla, a dolgokkal, amikkel nem tudok mit kezdeni, és egy teljes hétig tök cuki volt. De ez a válasza továbbra is nagyon idegesített. Egyik alkalommal viszont elég jó hangulatban voltam, és játékosan elkaptam, megdögönyöztem: Micsoda? Ott ahol van? Na majd adok én neked! Ilyeneket mondtam, miközben puszilgattam, ő pedig nevetett. Majd kérte, hogy most ő keres valamit és én válaszoljak így. Ott ahol van, egy milliméterrel sem arrébb, válas

Írtam nemrég a fáradtságról, most újra rámtört egy hullám. Tegnap este úgy éreztem, ha el kell olvasnom a mese utolsó oldalát is, sírva fakadok. Aztán valahogy csak elolvastam. Oké, most beteg is vagyok, de ez sem véletlen. Éppen éjszakai szoptatás alatt olvastam a lenti cikket. Emlékszem milyen vicces volt, amikor a legnagyobbomat kísérgettem a játszón és tizenéves fiatalok kókadoztak a padon az előző napi buli folyományaként. Hát ez már egy kicsit más szintje a fáradtságnak . Ami a leginkább betalált a cikkben, az ez a pont: ne mondd, hogy egy nap majd hiányozni fog, ez most nem segít. Ugye hányszor halljuk ezt, amikor valaki panaszkodik, hogy miért nem alszik már az ágyában, miért nem alszik el nélkülem, miért kell éjszaka százmilliószor megszoptatnom, pisilni kísérnem, vizet vinni neki? Élvezd ki, egy nap majd hiányozni fog, olyan gyorsan felnőnek, stb. A régi szomszédom minden alkalommal mondott valami ilyesmit, amikor összefutottunk. Szerencsés vagyok, mert l

A gyerekeknek sokszor vannak tipikus helyzeteik, amit kiválasztanak, hogy határszabásért kiáltsanak. A lányomnál ez gyakran az édesség. Egyik nap előállt azzal, hogy szeretné megenni a törpikés joghurtját. Csakhogy ő azt már megette, a többi a tesóké volt. Azonnal sírni kezdett és természetesen semmi más nem volt jó helyette. De éreztem, ha el is fogadná, az most csak ideig-óráig oldaná meg a helyzetet. Szóval vettem egy nagy levegőt és igyekeztem meghallgatni. Közben mondoga ttam, hogy ő azt már megette, a többi már nem az övé. Gonosz voltam, mert még a cumiját is elvettem (éppen újra belekezdenénk a cumiprojektbe, addig ugyanis nem lehet elkezdeni a logopédiát, meg amúgy is). Odajött az apukája, aki felajánlotta, hogy elmegy, vesz másikat, de mondtam, hogy ne, most hadd sírjon. Kértem, hogy addig menjen oda a picihez, ha esetleg felébredne a sírásra, ne legyen egyedül. Ő azt javasolta, hogy inkább én menjek a babához, majd ő átveszi a lányunkat. Így is lett. A t

Zaj. Azt hiszem ép elmémet könnyebben meg tudnám őrizni, ha a körülöttem lévő világ csendesebb lenne. Ez nem csak a gyerekekre vonatkozik, de tény, hogy ők nagy részt vállalnak a környezetem zajosságából. Naponta megszámlálhatatlan alkalommal hangzik el, hogy kérlek halkabban, kérlek halkítsd le. Szerény eredményekkel. Egyik nap, amikor megint mentem be a fiam szobájába, hogy legyen szíves lehalkítani a játékot, ő így válaszolt: Mi? Nem elég hangos? Hát ez magamtól nem jutott volna eszembe, de kaptam az alkalmon és így folytattam: Hányszor kértelek, hogy hangosítsd fel, ez így túl halk, nem hallok belőle semmit. Stb, stb. Nevetés Így viccesen kiadtam a feszültségemből és újabb eltávolodás helyett kapcsolódtunk. Mintha a következő néhány órában kisebb lett volna a zaj, de az is lehet, hogy csak könnyebben elviseltem Beugrott egy játék is, amit a pici miatt nem tudtunk kivitelezni, de ha lehet, legközelebb kipróbálom: teret és időt adunk a zajongásnak, mondjuk 5