Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

A balesetről még mindig nem szeretnék írni, viszont szeretnék kérni Tőletek valamit, ami a szemtanú gyerekekkel kapcsolatos. A sors iróniája, hogy éppen a baleset előtti napon írtam egy anyuka kérdésére egy fiktív példát, ami másnap be is következett. Hogy bármilyen szuperül csinálunk mindent, vannak helyzetek, amik kivédhetetlenek, és nem is arra gondoltam, hogy balesetet szenved a gyerekünk, hanem csak lát egy komolyabb balesetet, ahol nagy az ijedtség, és a nagy kavarodásb an senki nem veszi észre, hogy ő is nagyon megijedt. És ettől a feldolgozatlan élménytől simán lehet, hogy elkezd tök hülyén viselkedni, mi meg nem értjük, hogy miért. Szóval azt szeretném kérni, hogy ha balesetet láttok, és a baleset elszenvedője és az esetleg pánikba esett szülő már megkapta a megfelelő segítséget, akkor fordítsátok figyelmeteket a szemlélődő gyerekek felé. Próbáljátok megnyugtatni őket, elmagyarázni nekik, hogy mi történik. Legyen az a sajátotok, vagy akár másé. (Mert az go

Bekövetkezett, amitől mindig is féltem: 8 éves fiam leesett a mászókáról, eltörte a karját, méghozzá elég csúnyán, miközben egyedül voltam a 3 gyerekkel. Később írok arról, hogy hogyan történt és mi történt utána, ahhoz még egy kicsit össze kell szedni magam. Most azt szeretném megírni, hogy másnap, amikor hazajött a kórházból (eredetileg 3-4 napot mondtak, de már másnap hazajöhetett), hogyan segített a sírásmeghallgatás, hogy reménytelibbnek lássa a helyzetét. Amikor aznap d élben elbúcsúztam tőle a kórházban és mentem haza a két kisebbel, nagyon csalódott volt, hogy így most elmarad a Gyerekidő, ami aznapra volt betervezve. Aztán úgy alakult, hogy néhány óra múlva haza is jöhetett, és mégis lett volna lehetőség Gyerekidőre. De azt mondta, hogy nem akar, mégis mit csináljunk így, hogy el van törve a keze. Nagyon szomorú és elesett volt. Mondtam néhány lehetőséget, hogy esetleg olvashatnék neki, de egyik sem tetszett. Apjának támadt az az ötlete, hogy esetleg megné

8 éves fiam tegnap jött haza élete első ottalvós táborából. Minden simán ment, imádta, alig akart hazajönni, és ez most nem arról szólt, mint a lányomnál, hogy "hiányoztál és egy csomó nem jó dolog történt velem itt, valamin muszáj kiborulnom", hanem tényleg annyira jól érezte magát. És hogy hogyan jutottunk el idáig? Hosszú történet, néhány részletét már megírtam itt korábban. Amikor egy gyerek fél valami valójában veszélytelen dologtól, amikor valami nagyon vonzza, de közben fél is kipróbálni, akkor a legjobb taktika ha a mi biztonságos jelenlétünkben az ő tempójában közelíthet. Szükség lehet némi határszabásra, hogy ne engedjük elmenekülni, hogy sírással ki tudja dolgozni magából a félelmet. Ha mindig elkerüljük ezeket a helyzeteket, akkor attól a dologtól örökké félni fog, sőt, talán egyre jobban, és egy csomó jó mókából, fejlődési lehetőségből kimarad. Ha erőltetjük, túl gyorsan haladunk, magára hagyjuk a félelmével, akkor maximum fogcsikorgatva túle

Nagyon szép írás Marianntól , és nekem egyből a Gyerekidő jutott eszembe. Hogy hiába vagyunk mi is sokat együtt, mivel az én gyerekeim is otthontanulók, szükség van arra, hogy igazán minőségi időt töltsünk külön-külön a gyerekeinkkel. Van, hogy az élet adja, ahogy ez most Mariannéknál történt, és persze nem ugyanaz az élmény, amikor egy komolyabb betegség réme is ott van, mégis, ha rendszeresen tudunk időt szakítani és egy kicsit mesterségesen létrehozni, hogy csak rá figyeljü nk, az nagyon sokat hoz. Írtam már erről nektek a legnagyobbom kapcsán, hogy milyen jót tett a kapcsolatunknak a rendszeres Gyerekidő, de most a másik fiamról, a legkisebb gyerekemről szeretnék írni. Vele valahogy nekem nem könnyű kettesben lenni. Mert ha csak ő van, és nincs ott legalább az egyik nagytesó, minden olyan nehéz és fárasztó. Ha ott vannak, el tudok menni egyedül vécére, ki tudok úgy teregetni, hogy a kicsi nem húzkod le minden ruhát, és ha elalszik az autóban, előre tudok menni h

Hihetetlen, hogy még 6 évesen is beválik ez az apró trükk Megkértem a lányomat, hogy vigyen ki egy tányért a konyhába. Ő hátrébb húzódott, mintha félne tőle, és közölte, hogy harap a tányér. Több se kellett nekem, a tányér tényleg harapni kezdte, és mondta, hogy ha nem viszi ki, akkor megharapja. Már vitte is ki nevetve a tányért, a tányér pedig megszelídült és szépen megköszönte. Nem kell hegyi beszédet tartani, fenyegetőzni, megsértődni, hogy ennyit se vagy képes segíteni, csak ennyi