Bekövetkezett, amitől mindig is féltem: 8 éves fiam leesett a
mászókáról, eltörte a karját, méghozzá elég csúnyán, miközben egyedül
voltam a 3 gyerekkel. Később írok arról, hogy hogyan történt és mi
történt utána, ahhoz még egy kicsit össze kell szedni magam. Most azt
szeretném megírni, hogy másnap, amikor hazajött a kórházból (eredetileg
3-4 napot mondtak, de már másnap hazajöhetett), hogyan segített a
sírásmeghallgatás, hogy reménytelibbnek lássa a helyzetét. Amikor aznap délben
elbúcsúztam tőle a kórházban és mentem haza a két kisebbel, nagyon
csalódott volt, hogy így most elmarad a Gyerekidő, ami aznapra volt
betervezve. Aztán úgy alakult, hogy néhány óra múlva haza is jöhetett,
és mégis lett volna lehetőség Gyerekidőre. De azt mondta, hogy nem akar,
mégis mit csináljunk így, hogy el van törve a keze. Nagyon szomorú és
elesett volt. Mondtam néhány lehetőséget, hogy esetleg olvashatnék neki,
de egyik sem tetszett. Apjának támadt az az ötlete, hogy esetleg
megnézhetné a Star Wars-t, a hazafele úton erről beszélgettek - ez már
tetszett neki. Nem volt szabályos Gyerekidő, de mondtam, hogy szívesen
megnézem vele a filmet. Elkezdtük nézni, és jókat nevettünk a korabeli
technikai megoldásokon, kezdett feloldódni. Aztán hirtelen sírni
kezdett. Hogy mennyire fél, hogy soha nem fog meggyógyulni, hogy majd
biztosan újra eltörik a keze, hogy miért pont a jobb keze, hogy mennyire
nehéz lesz most az élete. Igyekeztem meghallgatni, elfogadni, hogy most
ezt érzi, de tartani azt a perspektívát, hogy ez nem lesz örökké így,
nemsokára a bal kezével is ügyes lesz, stb. Jó sokáig tartott ez a
sírás, és ezeknek a gondolatoknak a kifejezése, több részletben. Aztán
egyszercsak felpattant, hogy kipróbálja tud-e számítógépezni. Leült, és
azonnal dühöngeni kezdett: Tudtam, hogy nem fog menni! Az apukája leült
mellé, segített neki. Nekem le kellett feküdnöm, eléggé megviselt ez az
egész, nagyon megfájdult a fejem. De azt hallottam, hogy egy idő után
vidáman nevetgél a húgával, a nap további része így telt, mint ha mi
sem történt volna. Amikor előkerültem, boldogan újságolta, hogy
sikerült, bal kézzel írni: írt a gipszére. Az azóta eltelt 2 napban volt
újabb elkeseredés, és újabb boldog bejelentések, hogy mit sikerült
megcsinálni. Számítok rá, hogy nehéz lesz a 6 hét, amíg lekerül a gipsz,
aztán az újabb műtét, amikor kiveszik a drótokat, aztán újra elkezdeni
mászókázni, visszamenni arra a játszótérre. Beszámolok majd a
továbbiakról!
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése