Ugrás a fő tartalomra

Baleset



Bekövetkezett, amitől mindig is féltem: 8 éves fiam leesett a mászókáról, eltörte a karját, méghozzá elég csúnyán, miközben egyedül voltam a 3 gyerekkel. Később írok arról, hogy hogyan történt és mi történt utána, ahhoz még egy kicsit össze kell szedni magam. Most azt szeretném megírni, hogy másnap, amikor hazajött a kórházból (eredetileg 3-4 napot mondtak, de már másnap hazajöhetett), hogyan segített a sírásmeghallgatás, hogy reménytelibbnek lássa a helyzetét. Amikor aznap délben elbúcsúztam tőle a kórházban és mentem haza a két kisebbel, nagyon csalódott volt, hogy így most elmarad a Gyerekidő, ami aznapra volt betervezve. Aztán úgy alakult, hogy néhány óra múlva haza is jöhetett, és mégis lett volna lehetőség Gyerekidőre. De azt mondta, hogy nem akar, mégis mit csináljunk így, hogy el van törve a keze. Nagyon szomorú és elesett volt. Mondtam néhány lehetőséget, hogy esetleg olvashatnék neki, de egyik sem tetszett. Apjának támadt az az ötlete, hogy esetleg megnézhetné a Star Wars-t, a hazafele úton erről beszélgettek - ez már tetszett neki. Nem volt szabályos Gyerekidő, de mondtam, hogy szívesen megnézem vele a filmet. Elkezdtük nézni, és jókat nevettünk a korabeli technikai megoldásokon, kezdett feloldódni. Aztán hirtelen sírni kezdett. Hogy mennyire fél, hogy soha nem fog meggyógyulni, hogy majd biztosan újra eltörik a keze, hogy miért pont a jobb keze, hogy mennyire nehéz lesz most az élete. Igyekeztem meghallgatni, elfogadni, hogy most ezt érzi, de tartani azt a perspektívát, hogy ez nem lesz örökké így, nemsokára a bal kezével is ügyes lesz, stb. Jó sokáig tartott ez a sírás, és ezeknek a gondolatoknak a kifejezése, több részletben. Aztán egyszercsak felpattant, hogy kipróbálja tud-e számítógépezni. Leült, és azonnal dühöngeni kezdett: Tudtam, hogy nem fog menni! Az apukája leült mellé, segített neki. Nekem le kellett feküdnöm, eléggé megviselt ez az egész, nagyon megfájdult a fejem. De azt hallottam, hogy egy idő után vidáman nevetgél a húgával, a nap további része így telt, mint ha mi sem történt volna. Amikor előkerültem, boldogan újságolta, hogy sikerült, bal kézzel írni: írt a gipszére. Az azóta eltelt 2 napban volt újabb elkeseredés, és újabb boldog bejelentések, hogy mit sikerült megcsinálni. Számítok rá, hogy nehéz lesz a 6 hét, amíg lekerül a gipsz, aztán az újabb műtét, amikor kiveszik a drótokat, aztán újra elkezdeni mászókázni, visszamenni arra a játszótérre. Beszámolok majd a továbbiakról!
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a ...
Megjegyzés küldése
További információk

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk