Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond - tartja a mondás. Én ezzel nem szoktam egyetérteni, pontosabban én nem így élem meg. (Oké, a kamaszkor még kicsit odébb van, lehet akkor másképp látom majd ). A legkisebbem az elején megajándékozott néhány elég könnyű hónappal, viszont amióta mászik (6 hónapos kora óta...), hú... De úgy összességében mégis, minden egyre könnyebb. Az elején a folytonos készenlét, az aggódás, a miértnemalszik, nemértemmitakar, miértnemértimár. Mosta nában a nagyobbakkal néha meglepődök, hogy ez most tényleg ennyi volt? Semmi hiszti? Pl. amikor görkorizni megyünk, nem röptükben kell rájuk adnom a cuccot, hanem türelmesen megvárják, amíg mindent rájuk csatolok, rájuk igazítok röpke fél óra alatt. És egyáltalán megértik, hogy kell a sisak, nem nyavalyognak rajta. Vagy pár napja voltunk intézni egy eléggé unalmas dolgot, ráadásul elég messze is volt, 1,5 óra autóút oda, ugyanannyi vissza. Apa vett a fiamnak 2 "érdekes" üdítőt, hogy az

Csiklandozás: mi a Kapcsolódó Nevelés szellemében nem javasoljuk, az alábbi cikkben részletesen el tudjátok olvasni, hogy miért. Nekem vannak rossz élményeim, szóval engem erről meggyőzni nem kellett, de sokszor úgy tűnik, hogy a gyerek szereti, és olyan egyszerű és tuti befutó módja a gyerkőc felvidításának, megnevettetésének. A két nagynak is hiába mondtam, hogy ni csikizzék a kistesójukat, süket fülekre találtam. "De hát nevet!" - mindig ez a válasz. Odáig még rendben is v an, amikor ez még inkább csak simogatás, de amikor nem érik el a kívánt reakciót, akkor elkezdik egyre durvábban böködni a hasát. És hát valóban, van, amikor még ezen is nevet. Én viszont nagyon nem szeretem és nem gondolom, hogy ez jó. Volt, hogy dühömben jó durván megcsikiztem a fiamat, és mondogattam közben, hogy "De hát szereti, nevet rajta!". Ő persze nem vallotta be, hogy ez neki nem jó, de amúgy sem javaslom semmiképpen, hogy hasonló problémákra mutassuk meg a gyerekn

PTSD. Azt hiszem a baleset óta lett egy kis poszttraumás stressz szindrómám. Ki vagyok élezve a veszélyjelzésekre, rémképeket látok, ha valami sikításfélét hallok, már fülelek, hogy mi baj történhetett, akkor is, ha a gyerek örömében sikongat. Nyaralni voltunk a múlt héten, 5 család, 12 gyerek, sok-sok rohangálás, ugrálás, harcolás, göröngyös, csúszós terep, lépcsők. Folyamatos stresszben voltam, hogy elesik, ráesik a kezére, a tűznél meggyullad a műanyag kötés, és ezen a ka nyargós utakon megközelíthető helyen nem jön időben a segítség. Elgondolkodtam rajta, hogy részt vegyek egy elsősegély tanfolyamon, és amikor megcsípett egy darázs, centivel méregettem a csípés helyét, hogy ez vajon túlzott reakciónak minősül-e, kell-e attól tartanom, hogy legközelebb anafilaxiás sokkot kapok. Azt gondolom egy bizonyos fokig természetes és hasznos reakció ez, hogy ne történjen újra baleset, azért nem szeretnék a képen látható anyukává válni. (Bár jelen pillanatban nem is tűnik