Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

      Mentem a gyerekekért valamelyik nap a délelőtti tábor végén. Ahogy bekukucskáltam az üvegajtón, láttam, hogy még tart a közös játék, amiben a fiam is lelkesen részt vesz. Amikor észrevett, elmosolyodott, majd rögtön utána elkomorult az arca. Először azt hittem azért, mert nem akar még hazajönni. Bementem, és onnantól már valahogy le volt fagyva, hiába próbálták bevonni a játékba. Majd fájdalmasan megfogta a száját, és akkor a táborvezetőnek leesett a tantusz, el szeretné mesélni, hogy mi történt, hogy történt egy kis baleset, és őt ismerve és az elmondás alapján is nagyon megijedt. Megvígasztalták, utána újra vidáman játszott. De ahogy meglátott, újra előjött a fájdalmas emlék, amit szeretett volna nekem is elpanaszolni. Sokszor úgy érezzük, a gyerekek nekünk szülőknek, anyáknak tartogatják a legrosszabb formájukat, mi kapjuk a legnagyobb sírásokat, hisztiket, haragot. Ez azért van, mert velünk érzik azt a biztonságot, hogy megengedjék maguknak ezeknek a r

Életük első táborából (csak délelőtt) megyünk hazafelé a harmadik napon. Mesélik mi volt, majd a lányom ezt mondja: amikor L. a mamánál akart maradni, akkor nekem nagyon hiányzott. Ez kb. két évvel ezelőtt volt, amikor ő 2 éves volt A fiam a mamáéknál aludt, ő pedig haza akart jönni velünk. Nagyon élvezte, hogy csak rá irányul minden figyelmünk, de este keservesen sírni kezdett, amikor rájött, hogy a bátyja nem fog velünk aludni és csak másnap találkoznak. Érdemes regisztrálni magunknak ezeket a pillanatokat és elraktározni azokra az időkre, amikor mondjuk félórával később már így vitatkoznak vérre menően: Ne utánozz! De én nem is azt mondtam, hanem ezt! De én meg nem azt mondtam, hanem ezt! Mi? Mit mondtál? Nem, nem azt!!!!! Hát, nem egyszerű

6 éves kisfiam megkérdezte, hogy mi az a boszorkányégetés, én pedig elmondtam. Teljesen ledöbbent: "De hát ez gonosz! Gonosz, gonosz! Miért csinálnak ilyet?" Nem fért a fejébe, kicsit még sírt is. Az apukájával hirtelen csak annyit tudtunk mondani, hogy igen, ez gonosz, és hogy azért csinálták, mert féltek tőlük. És hogy ez nagyon-nagyon régen volt. Ez nem nyugtatta meg, hát persze, boszorkányéget és nincs, legalábbis nálunk, de van más bőven. Úgyhogy ajánlom magamnak is ezt a cikket: Tragikus események a világban - hogyan segítsünk feldolgozni őket. (Beugrott egy hasonló jelenet egy könyvből, amikor a gyerek azt kérdezi az apjától, hogy mi az a napalm, Vonnegutra tippelek, de eddig nem találtam, ha valaki tudja, szóljon, köszönöm!) http://osszekapcsolo.hu/ index.php?page=articles&id=tragikus_esemE nyek

Mutogatjuk a gyerekeinknek gyerekkorunk kedvenc rajzfilmjeit. Előkerült a Pimpa is, ami azonnal megtetszett nekik, sok epizódot megnéztünk már. Először megmondom őszintén kínszenvedés volt, nem értettem mi ebben olyan érdekes. És ahogy olvastam a kritikákat, úgy tűnik sok felnőtt van úgy ezzel a figurával, hogy idegesítő és értelmezhetetlen. Megszoktam már a mai rajzfilmek sodró lendületét, a konf liktusokat, veszélyeket, csodás megmeneküléseket, ami nem mondom, hogy jó, de már megszoktam. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy Pimpa tulajdonképpen egyszerűen csak gyerek. Felfedezi a világot, igyekszik cselekvéseken keresztül megérteni a dolgok működését, időnként fura ötletei vannak, élénk a fantáziája de mindig a jószándék vezérli. És persze sokszor hibázik, de ebből tanul. Este pedig elmeséli gazdájának (apukájának) a kalandjait, aki nem igazán hisz neki, de azért nem is szúrja le, hogy ne hazudozzon, vagy foglalja el magát valami értelmesebb dologgal. Ennyi a történe

Régebbi cikk, de valahogy most több helyen előkerült az interneten, arról, hogy mit kellene tudni egy óvodába készülő 3 éves gyereknek. Kezdeném a végével: „a gyerkőc jól érezze magát az óvodában és barátokat szerezzen.” Igen, ezzel maximálisan egyetértek, ez nagyon fontos, ez kellene hogy legyen az óvoda egyik fő célja. A többi pontról pedig az a véleményem, hogy túlzottan nagy terhet rak szülőre és gyerekre egyaránt, ha képességektől, érési sebességtől, a család helyzetétől és még sok minden mástól függetlenül ezeket a dolgokat mindenkitől elvárjuk. Igen, van, hogy mi szülők beleragadunk az iszizésbe, a gyerek öltöztetésébe, mert már megszoktuk és ezerfelé megy az energiánk, vagy nincs kedvünk megint a balhéhoz. Nem akarunk rosszat ezzel a gyereknek, de képesek vagyunk gúnyolódás nélkül is megérteni, hogy segítenünk kell a gyereknek abban, hogy önállóbb legyen, és szívesen fogadjuk ehhez a támogatást. Természetesen az is érthető, hogy nagyon nehéz egy felnőttne

    Nem ismerem ezt az embert, nem is ismerhetem. Azt tudom, hogy rengetegen kigúnyolták azért, mert sokak által nem férfiasnak tartott módon fejezi ki érzelmeit a pályán. És ez a jelenet mindenképpen nagyon szép. Ha senki nem állt volna ki emellett a kisfiú mellett, valószínűleg mély sebeket kapott volna. De szerencsére volt mellette valaki, aki pontosan tudja, milyen érzés kinevetve lenni és aki kép es volt kiállni mellette. Figyeljünk a gyerekeinkre, ne hagyjuk, hogy csúfolják őket, dolgozzunk a saját érzéseinken ezzel kapcsolatban, és ha már megtörtént, tudunk nekik segíteni a kapcsolódó nevelés eszközeivel, a sírás meghallgatásával, a játékkal, a nevetéssel. https://www.youtube.com/ watch?v=YNGBDw4S4Nc

Ismét egy hevenyészett fordítást hoztam nektek, kérlek nézzétek el, ha nem pontos, mert nagyon fontosnak és hasznosnak tartom. Látom magam körül, hogy a szülőket nagyon megrázzák az utóbbi idők eseményei, az egyre több felszínre kerülő erőszak. Posztok születnek arról, hogy vajon érdemes-e, szabad-e egyáltalán gyereket szülni erre a világra. Hogyan védhetem meg a lányomat attól, hogy bántsák. Soksz or tehetetlennek érezzük magunkat, de van, amit mégis tehetünk, egyrészt keressünk támogatást, más szülőket, akiknek elmondhatjuk a félelmeinket, akik egyszerűen csak tisztelettel meghallgatnak minket. Másrészt érdemes megfontolni a cikkben leírtakat: A szeretet az első: szülők a rasszizmus, a szexizmus, a homofóbia és a gyűlölet egyéb formái ellen Nehéz szülőnek lenni ezen a héten Nehéz koncentrálni. Nehéz nem nézegetni a telefonomat az újabb hírekért. Nehéz visszatartani a sírást miközben össze vagyok zavarodva. Nagyon nehéz nyugodtan gondolni a jövőre ami a gyere

Autóztunk a gyerekekkel, pontosabban éppen álltunk a dugóban, és miközben idegesen próbáltam kideríteni, hogy mi lehet az oka annak, hogy nem haladunk, fél füllel hallottam, hogy éppen azon vitatkoznak, hogy az előttünk álló jármű vajon egy markoló-e, vagy valami más. Legtöbbször ilyenkor megegyeznek, hogy oké, akkor nekem ez, neked meg az. De most nem ez történt, egyszercsak egy csattanást hallot tam. Mérgesen hátrafordultam: két duzzogó fejet láttam és világossá vált, hogy igen, az egyik megütötte a másikat. Rájuk kiabáltam: most komolyan verekedtek és ilyen hülyeségen vitatkoztok? Aztán szerencsére észbe kaptam és hangnemet váltottam: szerintem repülő. Röhögés. Szerintem zsiráf, mondja az egyik. Röhögés. Szerintem meg kerítés, mondja a másik. Röhögés. Majd végre elindult a sor, ők pedig csendben nézelődtek tovább, amíg oda nem értünk úticélunkhoz