Ugrás a fő tartalomra

Mit kell tudni egy ovisnak?



Régebbi cikk, de valahogy most több helyen előkerült az interneten, arról, hogy mit kellene tudni egy óvodába készülő 3 éves gyereknek. Kezdeném a végével: „a gyerkőc jól érezze magát az óvodában és barátokat szerezzen.” Igen, ezzel maximálisan egyetértek, ez nagyon fontos, ez kellene hogy legyen az óvoda egyik fő célja. A többi pontról pedig az a véleményem, hogy túlzottan nagy terhet rak szülőre és gyerekre egyaránt, ha képességektől, érési sebességtől, a család helyzetétől és még sok minden mástól függetlenül ezeket a dolgokat mindenkitől elvárjuk. Igen, van, hogy mi szülők beleragadunk az iszizésbe, a gyerek öltöztetésébe, mert már megszoktuk és ezerfelé megy az energiánk, vagy nincs kedvünk megint a balhéhoz. Nem akarunk rosszat ezzel a gyereknek, de képesek vagyunk gúnyolódás nélkül is megérteni, hogy segítenünk kell a gyereknek abban, hogy önállóbb legyen, és szívesen fogadjuk ehhez a támogatást. Természetesen az is érthető, hogy nagyon nehéz egy felnőttnek egyedül 30 vadidegen kicsivel foglalkoznia, akinek hiányzik az anyukája, nem tudja még, hogy mi hol van, a szabályok pontosan mit takarnak, és egyáltalán, mikor jönnek már érte. Ebből a szemszögből ezek a szabályok elengedhetetlenül fontosnak tűnhetnek ahhoz, hogy ne uralkodjon el a teljes káosz. Egyvalamit azonban nagyon fontos lenne másképp látni: „és végül a legnehezebb dolog: sírás helyett mondják el a problémájukat”. Hát igen, ez valóban a legnehezebb dolog. A gyerekek azért gyerekek, mert erre még nem igazán képesek, akkor sem, ha megpróbáljuk erre tréningezni őket. Amikor azt mondom a gyerekeimnek, hogy hagyják már abba a sírást, mert éppen nem vagyok abban az állapotban, hogy türelmesen végighallgassam, akkor ők sokszor olyasmit mondanak, hogy próbálom, de nem megy. És tényleg próbálják, és tényleg nem megy, egyszerűen irreális elvárást támasztottam. Vagy amikor faggatom őket, hogy mondják már el, hogy mi a bajuk, akkor sokszor kiabálják, hogy nem tudom!, mérgesen, mert tényleg nem tudják és nekik is nagyon nehéz és dühítő ez az állapot, hogy nem tudják, hogy pontosan mi a bajuk és hogyan segíthetnének magukon. Illetve tudják, egy jó nagy sírás anya, vagy apa, vagy az óvónéni ölében mindig segít, vagy egy empatikus odafordulás és valódi érdeklődés, hogy mi történt, mi a baj. De ha ez nincs meg, akkor nagyon rosszul érzik magukat és idővel megtanulják a felszín alá nyomni ezeket az érzéseket. Ami látszólagos siker, de igazából nem az. Tudom, hogy nagyon sok óvónéni van, aki ezt tudja, és a lehetőségekhez mérten alkalmazza, és nagyon köszönjük nekik a munkájukat, hogy szeretettel terelgetik szemünk fényeit.

http://civishir.hu/eletmod/nem-tizig-szamolni-kell-tudni-hanem-orrot-fujni/0831184627
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk