Mit kell tudni egy ovisnak?

Régebbi cikk, de valahogy most több helyen előkerült az interneten, arról, hogy mit kellene tudni egy óvodába készülő 3 éves gyereknek. Kezdeném a végével: „a gyerkőc jól érezze magát az óvodában és barátokat szerezzen.” Igen, ezzel maximálisan egyetértek, ez nagyon fontos, ez kellene hogy legyen az óvoda egyik fő célja. A többi pontról pedig az a véleményem, hogy túlzottan nagy terhet rak szülőre és gyerekre egyaránt, ha képességektől, érési sebességtől, a család helyzetétől és még sok minden mástól függetlenül ezeket a dolgokat mindenkitől elvárjuk. Igen, van, hogy mi szülők beleragadunk az iszizésbe, a gyerek öltöztetésébe, mert már megszoktuk és ezerfelé megy az energiánk, vagy nincs kedvünk megint a balhéhoz. Nem akarunk rosszat ezzel a gyereknek, de képesek vagyunk gúnyolódás nélkül is megérteni, hogy segítenünk kell a gyereknek abban, hogy önállóbb legyen, és szívesen fogadjuk ehhez a támogatást. Természetesen az is érthető, hogy nagyon nehéz egy felnőttnek egyedül 30 vadidegen kicsivel foglalkoznia, akinek hiányzik az anyukája, nem tudja még, hogy mi hol van, a szabályok pontosan mit takarnak, és egyáltalán, mikor jönnek már érte. Ebből a szemszögből ezek a szabályok elengedhetetlenül fontosnak tűnhetnek ahhoz, hogy ne uralkodjon el a teljes káosz. Egyvalamit azonban nagyon fontos lenne másképp látni: „és végül a legnehezebb dolog: sírás helyett mondják el a problémájukat”. Hát igen, ez valóban a legnehezebb dolog. A gyerekek azért gyerekek, mert erre még nem igazán képesek, akkor sem, ha megpróbáljuk erre tréningezni őket. Amikor azt mondom a gyerekeimnek, hogy hagyják már abba a sírást, mert éppen nem vagyok abban az állapotban, hogy türelmesen végighallgassam, akkor ők sokszor olyasmit mondanak, hogy próbálom, de nem megy. És tényleg próbálják, és tényleg nem megy, egyszerűen irreális elvárást támasztottam. Vagy amikor faggatom őket, hogy mondják már el, hogy mi a bajuk, akkor sokszor kiabálják, hogy nem tudom!, mérgesen, mert tényleg nem tudják és nekik is nagyon nehéz és dühítő ez az állapot, hogy nem tudják, hogy pontosan mi a bajuk és hogyan segíthetnének magukon. Illetve tudják, egy jó nagy sírás anya, vagy apa, vagy az óvónéni ölében mindig segít, vagy egy empatikus odafordulás és valódi érdeklődés, hogy mi történt, mi a baj. De ha ez nincs meg, akkor nagyon rosszul érzik magukat és idővel megtanulják a felszín alá nyomni ezeket az érzéseket. Ami látszólagos siker, de igazából nem az. Tudom, hogy nagyon sok óvónéni van, aki ezt tudja, és a lehetőségekhez mérten alkalmazza, és nagyon köszönjük nekik a munkájukat, hogy szeretettel terelgetik szemünk fényeit.

http://civishir.hu/eletmod/nem-tizig-szamolni-kell-tudni-hanem-orrot-fujni/0831184627