Ugrás a fő tartalomra

Mit kell tudni egy ovisnak?



Régebbi cikk, de valahogy most több helyen előkerült az interneten, arról, hogy mit kellene tudni egy óvodába készülő 3 éves gyereknek. Kezdeném a végével: „a gyerkőc jól érezze magát az óvodában és barátokat szerezzen.” Igen, ezzel maximálisan egyetértek, ez nagyon fontos, ez kellene hogy legyen az óvoda egyik fő célja. A többi pontról pedig az a véleményem, hogy túlzottan nagy terhet rak szülőre és gyerekre egyaránt, ha képességektől, érési sebességtől, a család helyzetétől és még sok minden mástól függetlenül ezeket a dolgokat mindenkitől elvárjuk. Igen, van, hogy mi szülők beleragadunk az iszizésbe, a gyerek öltöztetésébe, mert már megszoktuk és ezerfelé megy az energiánk, vagy nincs kedvünk megint a balhéhoz. Nem akarunk rosszat ezzel a gyereknek, de képesek vagyunk gúnyolódás nélkül is megérteni, hogy segítenünk kell a gyereknek abban, hogy önállóbb legyen, és szívesen fogadjuk ehhez a támogatást. Természetesen az is érthető, hogy nagyon nehéz egy felnőttnek egyedül 30 vadidegen kicsivel foglalkoznia, akinek hiányzik az anyukája, nem tudja még, hogy mi hol van, a szabályok pontosan mit takarnak, és egyáltalán, mikor jönnek már érte. Ebből a szemszögből ezek a szabályok elengedhetetlenül fontosnak tűnhetnek ahhoz, hogy ne uralkodjon el a teljes káosz. Egyvalamit azonban nagyon fontos lenne másképp látni: „és végül a legnehezebb dolog: sírás helyett mondják el a problémájukat”. Hát igen, ez valóban a legnehezebb dolog. A gyerekek azért gyerekek, mert erre még nem igazán képesek, akkor sem, ha megpróbáljuk erre tréningezni őket. Amikor azt mondom a gyerekeimnek, hogy hagyják már abba a sírást, mert éppen nem vagyok abban az állapotban, hogy türelmesen végighallgassam, akkor ők sokszor olyasmit mondanak, hogy próbálom, de nem megy. És tényleg próbálják, és tényleg nem megy, egyszerűen irreális elvárást támasztottam. Vagy amikor faggatom őket, hogy mondják már el, hogy mi a bajuk, akkor sokszor kiabálják, hogy nem tudom!, mérgesen, mert tényleg nem tudják és nekik is nagyon nehéz és dühítő ez az állapot, hogy nem tudják, hogy pontosan mi a bajuk és hogyan segíthetnének magukon. Illetve tudják, egy jó nagy sírás anya, vagy apa, vagy az óvónéni ölében mindig segít, vagy egy empatikus odafordulás és valódi érdeklődés, hogy mi történt, mi a baj. De ha ez nincs meg, akkor nagyon rosszul érzik magukat és idővel megtanulják a felszín alá nyomni ezeket az érzéseket. Ami látszólagos siker, de igazából nem az. Tudom, hogy nagyon sok óvónéni van, aki ezt tudja, és a lehetőségekhez mérten alkalmazza, és nagyon köszönjük nekik a munkájukat, hogy szeretettel terelgetik szemünk fényeit.

http://civishir.hu/eletmod/nem-tizig-szamolni-kell-tudni-hanem-orrot-fujni/0831184627

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a

Szupertesók

Mire képes 10 perc gyerekidő ? Arra törekszem, hogy hétvégén tudjak a gyerekeimmel 30-30 percet gyerekidőzni, ez az a rendszer, amit többé-kevésbé tartani tudunk. De mostanában sűrű napokat, heteket élünk, én is fáradtabb, türelmetlenebb vagyok a szokásosnál. Ez meg is látszik középső gyermekem viselkedésén. Tegnap reggel nem akart elengedni a dolgomra, ami már jó régen nem fordult elő. Rászántam az időt, hogy egy darabig még vele legyek (erről írok majd külön), majd megígérte m neki, hogy este gyerekidőzünk. Ezt természetesen nem felejtette el, és be is akarta hajtani, én viszont mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt voltam, majd leragadt a szemem. Úgyhogy a szokásos 30 perc helyett 10-et ajánlottam neki, ami először nem igazán tetszett neki, de aztán belement. És aztán olyan különösebb nem történt ebben a 10 percben, legalábbis látszólag, játszottunk, kapcsolódtunk. Ezután volt még egy közös kiabálós feszültséglevezetős játék a tesójával, aki szintén nem volt a