Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Most az ünnepek alatt, meg az állapotomból kifolyólag amúgy is elég sok filmet nézek, mindenfélét, ami elém kerül. Régi megfigyelésem, hogy a filmek többségében ha egyáltalán szerepelnek gyerekek, akkor ők csak mellékszereplők, vagy szinte csak díszletei a történetnek. Vagy olyan gyerekek szerepelnek benne, akiknek mintha nem is lennének szülei. Nagyon sok jó film van az idősödő nő, vagy férfi és felnőtt gyerekei kapcsolatáról, amelyekben némi bepillantást kaphatunk arról is, hogy hogyan és miért is alakult ez így. De olyan, ami arról szól, hogy milyen babának, kisgyereknek lenni, milyen szülőnek lenni, ami nem elvicceskedve, hanem igazán mélyen, elgondolkodtatóan és hitelesen mutatná be ezt a kérdést, valahogy egy se jut eszembe (kamaszokról még talán van). Az Agymanókban is, amit amúgy nagyon szeretek, csak néhány képsor szól a kisgyerekkorról, a történet főhöse 11 éves és mintha addig nem is történt volna vele semmi igazán lényeges, illetve csupa szép és jó. A t

Bevallom, nem ismerem még a kuflikat, de mindenképpen be fogom szerezni a történeteiket. A cikk első bekezdésében leírt jelenséget őszintén szólva nem igazán szeretem. Hogy tényleg már minden "viselkedési problémára" van mese, amitől azt reméljük, hogy a gyerek majd megváltozik, majd megtanul valamit. Nem vagyok meseszakértő, de azt gondolom, hogy a mese repítsen egy varázslatos világba, segítsen feldolgozni, megérteni egy élményt, a világ dolgait, vagy egyszerűen csak legyen szórakoztató és vicces. A meseolvasás pedig kapcsolódás a szülővel, nem pedig pedagógiai pillanat. Ugyanez a helyzet a játékkal. A gyerekek nyelve a játék, hát találjunk ki játékokat arra, hogyan érjünk el a gyereknél viselkedésváltozást. Amiből majd megtanulja, hogy hogyan is kellene jól viselkedni. Tanítsunk játékosan, fejlesszük játékosan. De ne felejtsünk el a gyerekeinkkel csak úgy, a játék, a felszabadult nevetés, a kapcsolódás kedvéért játszani. Valójában ebből fognak a legtöb

    A gyerekek cirkuszban voltak az apjukkal. 4 éves kislányom a fél órás úton hazafelé végig sírt, aminek a kiváltó oka az volt, hogy szeretett volna egy világítós lézerkardot, amit a cirkuszban árultak. Itthon magára csukta az ajtót, és sírt tovább. Felváltva mentünk be hozzá az apukájával és igyekeztünk kitalálni, hogy mi lehet a baj, aztán csak hallgatni. Apa annyira sajnálta, azt mondogatta, inká bb megvette volna azt a kardot, ha tudja, hogy annyira szeretné. De én sejtettem, hogy valami más lehet itt, talán csak összegyűlt sok sérelem és egy ilyen közös program, egy jó élmény remek alkalom szokott lenni arra, hogy utána valamin, bármin boruljon a bili. Végül már mindannyian együtt ott voltunk vele, a bátyja is. Összesen talán egy órát sírt, már nagyon régen volt ilyen. Majd lassan megnyugodott és kérte, hogy játszunk valamit. Választott egy játékot, és közben azt mondta, hogy azt hitte, hogy olyan sokáig fog sírni, amíg meg nem halunk. Hát igen, ilyenkor ő