Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

A koronavírus és a gyerekek

Jelen pillanatban úgy tűnik elkerülhetetlen szembenéznünk azzal, hogy nagy baj van – még akkor is, ha látjuk a kialakult helyzet pozitív vonatkozásait is. Számos kérdés merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy szülőként hogyan vészelhetjük át ezt az időszakot, és a gyerekeinket hogyan segíthetjük ebben. Mit mondjunk, hogyan válaszoljuk a kérdéseikre? Hiszen látják, hallják ők is mi történik, ha más nem, rajtunk érzik, hogy valami megváltozott. Bármilyen gyerekeinkkel kapcsolatos nehézség esetén a 0. lépés, hogy mi nagyjából jól legyünk, tisztázzuk az érzéseinket, gondolatainkat. Ennek eszköze a Kapcsolódó Nevelésben a Páros meghallgatás . A helyzet kapcsán sok-sok megdolgozandó téma merülhet fel, pl. halál, tehetetlenségérzés, hogyan kérjek segítséget. Ha mindezen túl vagyunk, vagy legalább elkezdtük, akkor fogunk tudni jól segíteni a gyerekeinknek. Mint minden nehéz témára, erre is igaz, hogy érdemes az ő szintjén, tabuk nélkül beszéljünk. Válaszoljunk minden kérdé
Legutóbbi bejegyzések

Hogyan "vegyük rá" a gyerekeket, hogy segítsenek a házimunkában?

Az alábbiakban Joyce Fetteroll cikkének fordítását olvashatjátok. Eredeti cikk itt: https://www.joyfullyrejoycing.com/chorestalk Házimunka (Hogyan „vegyük rá” a gyerekeket, hogy segítsenek a házimunkában?) Szerző: Joyce Fetteroll Bevezetés Egyszer olvastam egy cikket: A „szuper-szervezett” 3 gyerekes anya 7 tippje, hogyan tartsd rendben a lakásodat. Így kezdi: „3 gyerekem van. A férjem is, és én is dolgozunk. A házunk mindig tiszta. Megmutatom, hogyan csináljuk: Első lépés: Reggelente beágyazunk, kipakoljuk a mosogatógépet, majd reggeli után leszedjük az asztalt, és elindulunk az iskolába/munkába.” Ez lenne az első lépés? És hol van a nulladik lépés, amikor ez az anyuka robotgyerekeket vásárolt, akik mindent megcsinálnak, amit ő parancsol. A szülők általában reménykednek, hogy van valami titkos formula, ami ráveszi a gyerekeket a házimunkára. El kell hogy keserítselek. A szabadon tanuló gyerekek szüleinek nincsen titkos formulája. Nincsenek varázsszavak. Nincsen mindenhat

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszon va

Birkózni jó!

  Birkózni jó! A hétvégén részt vettem a Kapcsolódó Nevelés oktatók regionális találkozóján. Ez részben szakmai továbbképzés, részben önismereti munka, illetve a kettő össze is fonódik. Ez a második alkalom, hogy ilyenen részt vettem, úgyhogy már nem is az volt a legnagyobb flash, hogy mennyire jó 3 napig ilyen támogató közegben lenni, és tartalmas beszélgetéseket folytatni a világ minden tájáról érkező emberekkel. Erre már számítottam, tudtam, hogy megint így lesz. A legnagyob b élmény most a birkózás volt. Tavaly sokáig csak néztem a résztvevőket, és azt éreztem, hogy ez nagyon ijesztő, valaki meg fog sérülni. Nem mertem kipróbálni. Aztán Ravid, az esemény vezetője többször odajött hozzám, és kedvesen invitált, biztosított, hogy semmi bántódásom nem eshet, ez ugyanolyan, mint amikor a gyerekekkel játszunk, az ő erejéhez igazítjuk az erőnket. Végül nagy nehezen ráálltam, és azt kértem, hogy hadd lökjem le a szőnyegről. És hogy ne tanúsítson túl nag

Piros, vagy kék kapszula?

Valahogy mostanában többször beugrott a piros-vagy-kék kapszula esete a Mátrixból. Nagyon-nagyon rég láttam, és nem is biztos, hogy jól emlékszem, a lényeg, hogy az van most a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy ha a kéket választod, akkor minden folyik úgy, ahogy eddig. Az életed olyan, amilyen, de nem kérdőjelezed meg, hogy esetleg lehetne másképp is. Ha a pirosat, akkor viszont új módon fogod látni a világot, és soha többet nem leszel már képes a korábbi módon látni. Az juto tt eszembe, hogy amikor jöttök hozzánk tanfolyamra, lehet, hogy meg kéne kérdezzünk titeket, hogy szeretnétek-e bevenni a piros kapszulát. Merthogy ez az új látásmód azért időnként fájdalmas is tud lenni. És nem igazán van visszaút. Néha azt érzem, de jó lenne másokat hibáztatni, másokra haragudni, a felelősséget másokra áttolni, megrendíthetetlenül hinni a saját igazamban és semmilyen más szempontot, véleményt nem figyelembe venni. Azt hinni, hogy csakis én csinálom jól, mindenki más hülye, é

Olló, gyerek kezébe nem való?

A határszabás úgy általában nem szokott könnyű lenni, különösen ha úgy ítéljük meg, hogy veszélyes, amit a gyerkőc művel. Pl. amikor a 2 éves megkaparint egy ollót.   A minap ez történt, a kisfiam boldogan újságolta, hogy milyen szuper ollót talált és csattogtatta maga felé fordítva. Elsőre egy picit megijedtem, aztán a szokásos módszerhez folyamodtam, amit mindig nagyon szeretek demonstrálni a tanfolyamokon, mert nagyon hatásos szokott lenni, aha-élmény annak, aki kipróbálj a. Nem kezdtem el az ujjait erőszakkal lefejteni, és/vagy kikapni a kezéből az ollót, csak megfogtam, és mondtam, hogy ez veszélyes, adja oda nekem. Közben nyugodt tudtam maradni, azért is, mert rájöttem, hogy azért ez annyira nem veszélyes, olyan óriási sérülést nem tudna vele okozni (más lett volna a helyzet valami igazán éles dologgal, ilyen még eddig nem fordult elő, nem tudom akkor hogyan reagálnék.) Sírt, nem akarta elengedni. Nem rángattam, csak fogtam, és nem engedtem, hogy elránts

Kapcsolódás kütyük által

Kütyürovatunk következik. Nem tudom szoktatok-e étterembe járni, olyan igaziba, ahol nem kapjuk meg egyből az ételt. Sok szempontból eléggé szenvedés tud lenni, de közben mégis kikerekedhet belőle egy jó közös családi élmény, és nem utolsó sorban sokmindent tanulnak belőle a gyerekek, szóval szerintem nem érdemes teljesen lemondani róla. Most a nagyobb gyerekeimről írok, akik már többé-kevésbé képesek egy helyben ülni, de egy idő után azért már nem igazán viselkednek úgy, ahogy a többség elvárná tőlük. Ilyenkor ugye gyakran előkerül a telefon, hogy a nyűglődő gyerekeket lekössék, amíg megérkezik a kaja. Aztán ezt valaki más rosszalva megírja egy fészbúk posztban, hogy milyen szörnyűséget látott. Én sem vagyok feltétlen híve annak, hogy ezt a közös időt azzal töltsük, hogy mindenki bámulja a saját telefonját, de amikor én is éhes és türelmetlen vagyok és idegesít a gyerek nyűglődése, akkor nem vagyok igazán kreatív, nem jut eszembe semmi értelmes, amivel elüthetn