Ugrás a fő tartalomra

Birkózni jó!

 










Birkózni jó! A hétvégén részt vettem a Kapcsolódó Nevelés oktatók regionális találkozóján. Ez részben szakmai továbbképzés, részben önismereti munka, illetve a kettő össze is fonódik. Ez a második alkalom, hogy ilyenen részt vettem, úgyhogy már nem is az volt a legnagyobb flash, hogy mennyire jó 3 napig ilyen támogató közegben lenni, és tartalmas beszélgetéseket folytatni a világ minden tájáról érkező emberekkel. Erre már számítottam, tudtam, hogy megint így lesz. A legnagyobb élmény most a birkózás volt. Tavaly sokáig csak néztem a résztvevőket, és azt éreztem, hogy ez nagyon ijesztő, valaki meg fog sérülni. Nem mertem kipróbálni. Aztán Ravid, az esemény vezetője többször odajött hozzám, és kedvesen invitált, biztosított, hogy semmi bántódásom nem eshet, ez ugyanolyan, mint amikor a gyerekekkel játszunk, az ő erejéhez igazítjuk az erőnket. Végül nagy nehezen ráálltam, és azt kértem, hogy hadd lökjem le a szőnyegről. És hogy ne tanúsítson túl nagy ellenállást. Akkor ennyivel tudtam megbirkózni. Idén kifejezetten vártam ezt a lehetőséget, ki akartam próbálni, hogy milyen teljes erővel küzdeni. Azt kértem, hogy szorítson le a földre, majd végül engedjen kiszabadulni. Minden erőmet bevetettem, óriási élmény volt, egy cseppet sem volt félelmetes. Tudtam, hogy Ravid erősebb nálam, mégsem éreztem, hogy hagyna nyerni, hogy ne tekintene egyenrangú partnernek. Nagyon fontosak ezek a tapasztalatok abból a szempontból is, hogy jobban át tudjuk érezni, hogy mit éreznek a gyerekek. Megéreztem, hogy tényleg mennyire fontos az, amiről folyton beszélünk, és igyekszem is így csinálni: hogy amikor játszunk velük, akkor annyi ellenállást tanúsítunk (akár fizikai, akár szellemi játékról van szó), amennyire éppen szükségük van. Ha épp nagyon gyengének és gyámoltalannak érzik magukat, akkor lehet az is elég, ha csak ránk fújnak és mi eldőlünk. De lehet, hogy pont arra lesz szüksége, hogy teljes erejéből nekünk essen, és csak az utolsó pillanatban dőljünk ki, mielőtt végleg elfogy az ereje. Ezt fogjuk érezni. És az az érdekes, hogy közben nincs az az élménye, hogy hülyére vettük, éppen ellenkezőleg. Ezt sokszor kérdezitek, hogy nincs-e egy ilyen oldala a nyerni hagyásnak, én ezt most a másik oldalról is megtapasztaltam, hogy ha jól csináljuk, akkor nincs.

Azt is megéreztem, hogy mennyire fontos a testi erőnket használni, megérezni a testünk hatékonyságát, a felgyülemlett napi stresszt, és a tehetetlenségből fakadó rossz érzéseket ilyen módon levezetni, átfordítani. Természetesen nem úgy, hogy egy nálunk gyengébb ellen fordítjuk az erőnket. 
Nyugodtan megkérhetjük a párunkat, vagy egy barátunkat, hogy ilyen módon birkózzon velünk, a szabályokat tisztázva, és figyeljünk arra, hogy szükség lehet arra, hogy utána Páros meghallgatásban dolgozzunk a birkózás közben feljövő érzéseinken.
 
A programjainkba mindig igyekszünk ilyen saját élményes gyakorlatokat is beépíteni, sokkal többet érnek, mint a duma.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...