Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Kütyürovatunk következik. Nem tudom szoktatok-e étterembe járni, olyan igaziba, ahol nem kapjuk meg egyből az ételt. Sok szempontból eléggé szenvedés tud lenni, de közben mégis kikerekedhet belőle egy jó közös családi élmény, és nem utolsó sorban sokmindent tanulnak belőle a gyerekek, szóval szerintem nem érdemes teljesen lemondani róla. Most a nagyobb gyerekeimről írok, akik már többé-kevésbé képesek egy helyben ülni, de egy idő után azért már nem igazán viselkednek úgy, ahogy a többség elvárná tőlük. Ilyenkor ugye gyakran előkerül a telefon, hogy a nyűglődő gyerekeket lekössék, amíg megérkezik a kaja. Aztán ezt valaki más rosszalva megírja egy fészbúk posztban, hogy milyen szörnyűséget látott. Én sem vagyok feltétlen híve annak, hogy ezt a közös időt azzal töltsük, hogy mindenki bámulja a saját telefonját, de amikor én is éhes és türelmetlen vagyok és idegesít a gyerek nyűglődése, akkor nem vagyok igazán kreatív, nem jut eszembe semmi értelmes, amivel elüthetn

Rendrakás. Ez is egy olyan téma, ami rendszeresen felmerül kérdésként, hogy hogy a fenébe vegyük rá a gyereket, hogy pakolja el a játékait, annak ellenére, hogy valószínűleg könyvtárnyi irodalma van. Én meg időnként elgondolkodom, hogy hogy lett ebből ekkora ügy? (Hasonló a szobatisztaság, vagy az alvás, vagy hogy köszönjön.) Valamelyik nap este kirakóztunk a 2 évessel, és a végén mondtam, hogy most már pakoljunk el. Mire mondta, hogy jó, és együtt kezdtük beledobálni a kirakó darabokat a dobozba. És azt éreztem, hogy milyen jó együtt pakolni, és vajon miért nem ilyen egyszerű és egyértelmű mindig, hogy így legyen. Vele meg miért ilyen egyszerű ez? Ő egy különösen rendszerető gyerek amúgy, néha már ijesztően túlságosan. Emlékszem 1 éves volt, épphogy megtanult járni, és az udvaron sétálgatva talált egy diót, majd célirányosan elindult vele a garázsba, és bedobta a többi dió közé a vödörbe. Soha nem csináltunk ilyet előtte, csak korábban már látta, hogy van a garázs

Ha már múltkor merészkedtem írni róla, folytatom a kütyütémát. Hír volt nemrég, hogy egy 11 éves lány megszökött egy közösségi alkalmazáson keresztül megismert 15 éves gyerekkel (azt hitte, hogy fiú, majd kiderült, hogy lány). Nagyon sok szülőnek az volt az első reakciója, hogy na ezért nem kell a gyerek kezébe okostelefont adni. Teljesen megértem egyébként, valóban nagyon ijesztő gondolat, hogy a mi gyerekünk is esetleg ilyesmit csinálna. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ha nincs l ehetősége a gyereknek ilyen oldalakon lógni, akkor nem lesz baj. Őszintén szólva nekem is vannak olyan gondolataim a mai napig a baleset óta, hogy játszótér nélkül is fel lehet nőni. De közben tudom, hogy erősen korlátoznám őket, ha soha többé nem engedném őket mászókázni, és még így se biztos, hogy el tudnám kerülni a bajt. Fogalmam sincs, hogy mi zajlik a hírben szereplő családban, hogy jutott a kislány arra a gondolatra, hogy jó ötlet összepakolni a bőröndjét és elindulni a világba. (Meg ho

Mit gondoltok melyik gyerek boldogabb? A kérdés természetesen provokatív, és nem szoktam az lenni, de úgy látszik ehhez a témához még mindig nem tudok másképp állni, ezért is halogatom jó rég óta, hogy írjak róla. Nem is írtam volna róla, ha nem mondja a velünk nyaraló másik anyuka, amikor lefotóztam a sarazó fiamat, hogy kész az újabb posztod. Szóval valamiért engem rettenetesen irritálnak ezek az összehasonlító fotók, hogy mobilozó gyerek vs. kiscsibét simogató gyerek. G yerekkor anno és most. Persze benne van az is, hogy hiába vagyok 99,9% meggyőződve, hogy az az út, amin mi járunk nekünk jó (nagy szabadság a kütyühasználatban, és emellett minden másban igyekszünk megadni a szabad próbálkozás lehetőségét, illetve változatos élményekkel megismertetni őket, sokféle dolgot megmutatni nekik a világból). Mégis azért némileg kritikaként élem meg, mégis milyen szülő az, aki ekkora gyerek kezébe telefont ad, aki megengedi, hogy akár egész nap a gép előtt üljön. De ami

Az a bizonyos "törött keksz". Annyira gyakori, hogy a gyerekek kiborulnak, ha eltörik a keksz, hogy így hívjuk, amikor óriási balhét csinálnak valami apróságon, amikor igazából csak ürügynek használnak egy kisebb jelentőségű eseményt, hogy sírhassanak egy jót. De azt hiszem a törött keksz szimbólum is, annak a szimbóluma, hogy valami végérvényesen megváltozott. Már nem lehet visszacsinálni. És ezt azért tényleg nem könnyű elfogadni, feldolgozni. 2 éves fiam egyik reggel nyűgö sen ébredt, majd kért egy kekszet. Ami eltörött. Megcsinálod? - kérdezte. Ezt már nem lehet sajnos - mondtam. Sírni kezdett, és még többször nekifutott, hogy rakjam össze, én meg mondtam, hogy sajnos nem tudom. Megpróbálkoztam azzal is, hogy esetleg kér-e egy másik kekszet, de persze nem volt jó. Jól kiborult rajta, és akkor valahogy nagyon átéreztem, hogy ez a végérvényesség azért tényleg nehéz ügy. Aztán ahogy szorongatta a kekszet egyre több darabra tört, majd egyszercsak közölte,

Kisebbik fiam 2 éves múlt, és abban a korszakban van, hogy szeret mindenféléről önállóan döntéseket hozni. Nem mondom, hogy dackorszakos, egyrészt nem találom már hasznosnak ezt a kifejezést, másrészt szerencsés vagyok, mert általában a reflexből kimondott nem után már jön is pelenkát cserélni, vagy zuhanyozni.  Általában 3 okra vezethető vissza, amikor nem felel meg neki a felajánlott bögre, reggeli, póló, akármi. Az első az, hogy tényleg nem azt szeretné. Van ilyen. A másod ik az, hogy jól érzi magát attól, hogy ő választhat. Igazából mindegy neki, hogy végül a zöld, vagy a fehér bögréből iszik, a lényeg, hogy ő választotta ki. Ezekben az esetekben boldog a választásával, gond nélkül folyik tovább a nap. Aztán van az az eset, amikor nem jó sehogy sem, vagy olyasmit választ, amit én nem szeretnék odaadni, vagy teljesíteni. Ilyenkor jön a határszabás. Általában könnyű dolgom van vele, kis kapcsolódás után meggyőzhető.  Érdekes eset volt valamelyik nap