Rakjunk rendet!

Rendrakás. Ez is egy olyan téma, ami rendszeresen felmerül kérdésként, hogy hogy a fenébe vegyük rá a gyereket, hogy pakolja el a játékait, annak ellenére, hogy valószínűleg könyvtárnyi irodalma van. Én meg időnként elgondolkodom, hogy hogy lett ebből ekkora ügy? (Hasonló a szobatisztaság, vagy az alvás, vagy hogy köszönjön.) Valamelyik nap este kirakóztunk a 2 évessel, és a végén mondtam, hogy most már pakoljunk el. Mire mondta, hogy jó, és együtt kezdtük beledobálni a kirakó darabokat a dobozba. És azt éreztem, hogy milyen jó együtt pakolni, és vajon miért nem ilyen egyszerű és egyértelmű mindig, hogy így legyen. Vele meg miért ilyen egyszerű ez? Ő egy különösen rendszerető gyerek amúgy, néha már ijesztően túlságosan. Emlékszem 1 éves volt, épphogy megtanult járni, és az udvaron sétálgatva talált egy diót, majd célirányosan elindult vele a garázsba, és bedobta a többi dió közé a vödörbe. Soha nem csináltunk ilyet előtte, csak korábban már látta, hogy van a garázsban egy vödör dió. Fogalmam sincs hogy lett ilyen, talán így született. De a másik összetevő szerintem az, hogy egyáltalán nem vagyok ráfeszülve erre a dologra. Túl kicsinek tartom, hogy egyedül pakoljon, egyáltalán nem várom el. Ha segít jó, ha nem, hát nem. Vajon honnan jön sokszor az az elvárás, hogy a gyerekek minél kisebb életkorban, lehetőleg egyedül, és lehetőleg egyetlen szóbeli felszólításunkra rakjanak rendet? Miért vagyunk annyira ráfeszülve, ha nem csinálják meg? Nem tudom a választ. Mindenesetre teregetés közben amikor a férjem odajött segíteni, az jutott eszembe, hogy de hát a felnőttek is szeretik a feladatokat együtt csinálni, beszélgetünk közben, gyorsabban halad a nemszeretem munka is. Hogy tud a gyerekkel ebből ilyen hatalmi játszma kialakulni, hogy márpedig pakolj el, különben kidobom az összes játékodat, aminek a végén oda juthatunk, hogy a gyerek dacból kidobálja a saját játékait. A gyerekeinkkel miért nem olyan természetes, hogy együtt csináljuk a dolgokat, ő is, amire már képes, mi pedig szívesen segítünk, ha igényli? Természetesen nem szeretnék hibáztatni senkit, aki ilyen játszmába keveredett. Nem tehetünk róla. Nekem is megvannak a saját játszmáim. A nagyoknak már én is sokszor mondom hogy nem hiszem el, mi van itt, hogyhogy titeket ez nem zavar? A Kapcsolódó Nevelésnek van is egy csomó jó tanácsa, hogy hogyan jöjjünk ki belőle, hogyan tudjuk szelíd módszerekkel együttműködésre bírni a gyereket. De az első és legfontosabb, mint mindig: magunkban tisztázni. Miért szeretném, hogy rendet rakjon? Miért kell egyedül megcsinálja? Milyen érzés nekem, amikor nem csinálja? Amikor úgy tűnik, hogy csakazértse. Hálátlan? Még ezt is nekem kell? Milyen ember lesz így belőle? Hogy fog tudni felelősséget vállalni a dolgaiért? A szüleim hogy álltak ehhez a kérdéshez, és ez milyen volt nekem? Ha ezeket helyre rakjunk, könnyeben fogunk tudni határt szabni, amikor tényleg szükségesnek tartjuk pl. hozhatunk olyan szabályt, hogy este el kell pakolni, vagy a nappaliba nem lehet kiszórni a legót, ahogy nekünk élhető. Határozottan, és nyafogás nélkül tudjuk közvetíteni az igényeinket: ha itt marad a játék, éjszaka a sötétben ráléphetek. Vendégek jönnek, szeretném ha rend lenne. És kevésbé fogjuk rabszolgaságnak érezni, ha segítenünk kell, vagy akár mi magunk csináljuk meg egyedül.