Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Ha Lőrinc lenne az egyetlen gyerekem, lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák számára természetes a 3-4 óránkénti etetési rend, hiszen maguktól is erre állnak be. És hogy a babakocsi felesleges találmány, legfeljebb az akaratukat megtörve lehet a babákat beleszoktatni. Ha Villő lenne az egyetlen gyerekem, lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák imádják magukban nézegetni a fejük fölötti bigyókat, nem kell őket ebben megzavarni és még a vécére is magunkkal vinni őket. És hogy kiságyra 1 éves korig semmi szükség, addig úgyis csak az anyukájuk mellett, vagy rájuk kötözve tudnak nyugodtan aludni. Ha Regő lenne az egyetlen gyerekem, akkor lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák imádnak babakocsiból nézelődni, nem kell őket magunkra kötözve hurcibálni, így nem tudnak rendesen mozogni és nem is látnak rendesen. És hogy a pépes ételekkel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni, és a darabos étellel is hónapokig csak ismerkednek. De mivel 3 gyerekem van, tudom, hogy a babák igény

A gyerekeim egész délután papás-mamást játszanak. Mindent együtt, illetve felváltva csinálnak, fürdetés, öltöztetés, altatás, játék, pont mint mi, a szüleik. A fiam el is mondja, hogy milyen jó, hogy ezeket a dolgokat ők látják, majd tudják, hogyan kell csinálni (hú, azért ez óriási nyomás és felelősség!). És ő is szoptat, neki víz jön. Szerencsés, hogy neki van mintája. De sok mai apuka nem úgy nőtt fel, hogy az apukája gondoskodó lett volna, vagy egyáltalán jelen lett volna . Ezért aztán bármennyire is szeretne, nem tudja, hogyan kapcsolódhatna babájához, kisgyerekéhez. Sokszor halljuk: Majd ha lehet vele focizni! De akkor sem megy egyik pillanatról a másikra annyi év kihagyás után. Csoportjainkba szeretettel várjuk az apukákat is, és ha valaki kifejezetten férfitársaságra vágyik, szervezünk apukacsoportokat is ;)

Vásárolni indultunk a legnagyobbal és a picivel. Így télen különösen problémás az időzítés, hogy mindenki egyszerre legyen teljesen felöltözve, senki ne süljön be, amíg a többiekre vár. Öltöztettem a picit, a nagy meg folyton elkalandozott nem öltözött. Már untam a saját hangomat, hogy folyton csak azt ismételgetem: "Légy szíves öltözz fel." És akkor beugrott egy játékötlet: robothangon elkezdtem ismételgetni: "Légy szíves öltözz fel. Légy szíves öltözz fel. Ez az üzenet akkor fog végetérni, ha felöltöztél. Légy szíves öltözz fel." Nevetett, rohant a kabátjáért, én pedig ügyeltem, hogy a szó közepén érjen véget a szövegem, amikor kész volt az öltözéssel, hogy még viccesebb legyen

Két gyerek, ugyanaz a játék, ugyanaz a helyzet: ki mit hoz ki belőle? Egymás után gyerekidő ztem a két nagyobb gyerekemmel. A lányom többek között egy társast választott. A végén nem raktuk el, a fiam is kinézte magának, vele is játszottunk ugyanezzel a játékkal. Alapvetően szerencsejáték, vagyis teljesen, a győzelem attól függ, hogy hányast dobunk, és milyen szerencse (vagy szerencsétlenség) kártyákat sikerül húzni. A lányom nem örült, ha hátrányba került, és tett némi halván y utalást rá, hogy csalni szeretne, de nem csalt mégsem, és alapvetően jókedvűen játszott. Amikor kihúzott egy olyan kártyát, hogy csak 2-es dobással mehet tovább, felajánlottam, hogy ha én dobok 2-est, neki adom. Nem élt vele, türelmesen kivárta, amíg ő dobott kettest. A fiam ezzel szemben pofátlanul csalt. (Hagytam, mert hát gyerekidő, meg amúgy is többnyire olyan szabályok szerint játszom velük, amit kitalálnak. Ha több gyerek van, az már nehezebb ügy.) Agresszívan lökdöste a bábumat a táb

Elsőgyerekes, kisbabás szülők védelmében. Sokszor halljuk, hogy ugyan már, csak egy picivel van otthon, mi abban olyan fárasztó. Vagy az anyukák saját magukat ostorozzák: te hogy bírod a hárommal, én ettől az egytől megőrülök. Elárulom: ha csak a kicsivel vagyok, én is sokszor megőrülök :) Meg persze a hárommal is, de az szinte mindig könnyebb. Ez lehet, hogy nagyon hihetetlenül hangzik, és tudom, nem mindenki ilyen szerencsés, meg nem mindegy a korkülönbség, de azt hiszem néhány általánosságot levonhatunk. Én borzasztóan lefáradok, ha a picivel kettesben kell bármit is megcsinálnom. Ha egyáltalán meg tudok. Igen, egy mosást berakni csak 5 perc. Lezuhanyozni szintén 5 perc. És ennyi időre nyugodt szívvel rá is bízom a picit a nagytesókra, remekül elszórakoznak. Ha meg picit sír, nyűglődik, hát mégsincs egyedül. Ez az 5 perc viszont túl hosszú tud lenni, ha a babát magammal kell vinnem, ha nem akar semennyit sem egyedül lenni, pihenőszékben, etetőszékben, más bizt

Nem tudom mikor lesz végleg vége a pisi-kaki korszaknak (lesz ilyen?:D), nálunk mindenesetre újra és újra fellángol. Ilyenkor nekünk leginkább a humor, a játékos megoldások válnak be. Zsip-zsup-ot játszottam a picivel, a nagyfiam velem énekelt, csak éppen nála a vége úgy hangzott, "ha megázik kifossuk". Hát, több se kellett nekem, a következő menetben már én is így énekeltem és a feje fölé tartottam a picit a megfelelő hangok kíséretében. Természetesen a húga se maradhatott ki ebből, az ő fejét is le kellett fosni. Aztán következett a pisilés, és egyéb dolgok. Mindenki nevetett. Imádják a kistesójukat, de az mégiscsak kelthet bennük rossz érzéseket, amikor csak mi ketten jót szórakozunk, ezt jelezte a fiam saját költeményével. Ezzel a játékkal mindannyian együtt nevettünk és kapcsolódtunk és a világ rendje újra helyreállt.

Újabb nehéz korszakba léptünk a picivel. Mászik, feláll, folyton dolga van. A legérdekesebbek természetesen: kábelek, töltők, konnektorok, hosszú botok, papírfecnik, szöszök szájba tömködése, éles sarkoknál csúszós talajon felállni. És esze ágában sincs az ölemben, vagy más biztonságos helyen ücsörögni, amíg én megcsinálok valamit. Eszméletlen cuki, ahogy felfedez, tanulmányoz, de folyton a sarkában kell lenni, eléggé fárasztó. Még szerencse, hogy van két nagy okos és érzéken y gyerekem, akik segítenek nekem. Pl. így: Egyik alkalommal, amikor már nem tudom hányadszor kellett volna félbehagyni a dolgomat, hogy megnézzem, mit csinál a másik szobában, csak átkiabáltam: - Mit csinálsz? A nagyfiam válaszolt az ő hangján: - Találtam valamit. - Mi az? Veszélyes? - Nem tudom, én még nem ismerem annyira a világot, gyere, segíts!

A gyerekek kicsit olyanok mint a zombik, amikor nem érzik a kapcsolódást. Ezt használtam ki egy kis játék erejéig, meg hogy mostanában menő a zombitéma náluk. Épp a legkisebbel és a középsővel ölelgettük egymást a kanapén, amikor bejött a legnagyobbom ezzel a zombi mozgással, és tekintettel. Kérdeztem, hogy mi a baj. Hát erre nem nagyon szokott válaszolni, most sem válaszolt, rám se nézett, csak ment tovább. Úgyhogy játékosra váltottam: jaj, segítség egy zombi, remélem nem fog megharapni minket! Most ennyi elég is volt, hogy újra kapcsolódni tudjunk, vette a lapot, és ijesztően közeledni kezdett, mi rémüldöztünk a húgával, majd ő is odabújt közénk és puszilgatni kezdett. Jaj de jó, ez egy puszilós zombi, de örülünk neked, stb. És így ölelgettük egymást egy darabig, amíg a picinek nem lett elég a szorításból.