Ugrás a fő tartalomra

Csalni, vagy nem csalni?



Két gyerek, ugyanaz a játék, ugyanaz a helyzet: ki mit hoz ki belőle? Egymás után gyerekidőztem a két nagyobb gyerekemmel. A lányom többek között egy társast választott. A végén nem raktuk el, a fiam is kinézte magának, vele is játszottunk ugyanezzel a játékkal. Alapvetően szerencsejáték, vagyis teljesen, a győzelem attól függ, hogy hányast dobunk, és milyen szerencse (vagy szerencsétlenség) kártyákat sikerül húzni. A lányom nem örült, ha hátrányba került, és tett némi halvány utalást rá, hogy csalni szeretne, de nem csalt mégsem, és alapvetően jókedvűen játszott. Amikor kihúzott egy olyan kártyát, hogy csak 2-es dobással mehet tovább, felajánlottam, hogy ha én dobok 2-est, neki adom. Nem élt vele, türelmesen kivárta, amíg ő dobott kettest. A fiam ezzel szemben pofátlanul csalt. (Hagytam, mert hát gyerekidő, meg amúgy is többnyire olyan szabályok szerint játszom velük, amit kitalálnak. Ha több gyerek van, az már nehezebb ügy.) Agresszívan lökdöste a bábumat a táblán, kinevetett. (Én sírtam.) Mi lehetett a különbség? Az egyik már elég érett ahhoz, hogy megértse, betartsa a szabályokat és méltósággal viselje a vereséget? Vagy személyiségbeli különbség, az egyik jobban tűri a kudarcot? Azt gondolom, hogy a lányom éppen elég jól volt és eléggé érezte a kapcsolódást ahhoz, hogy elviselje, ha hátrányba került a játékban. A fiamnak pedig éppen valami problémája volt amit ezen a módon jelzett, vagy valamilyen témán dolgozott ennek a játéknak a segítségével. Ha utasítgattam volna a szabályok betartására, vagy megsértődtem volna, hogy én akkor így nem játszok, akkor csak még rosszabbul érezte volna magát (és gyerekidőben amúgy sem csinálunk ilyet.) Így viszont a végére már vigasztalta a bábumat, és felajánlotta a 2-es dobását, amikor én húztam ki azt a bizonyos kártyát. Aztán lehet, hogy legközelebb éppen fordítva lesz, a lányom kiborul, ha veszít a játékban, a fiamat pedig egy cseppet sem érdekli majd

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...