Ugrás a fő tartalomra

Csalni, vagy nem csalni?



Két gyerek, ugyanaz a játék, ugyanaz a helyzet: ki mit hoz ki belőle? Egymás után gyerekidőztem a két nagyobb gyerekemmel. A lányom többek között egy társast választott. A végén nem raktuk el, a fiam is kinézte magának, vele is játszottunk ugyanezzel a játékkal. Alapvetően szerencsejáték, vagyis teljesen, a győzelem attól függ, hogy hányast dobunk, és milyen szerencse (vagy szerencsétlenség) kártyákat sikerül húzni. A lányom nem örült, ha hátrányba került, és tett némi halvány utalást rá, hogy csalni szeretne, de nem csalt mégsem, és alapvetően jókedvűen játszott. Amikor kihúzott egy olyan kártyát, hogy csak 2-es dobással mehet tovább, felajánlottam, hogy ha én dobok 2-est, neki adom. Nem élt vele, türelmesen kivárta, amíg ő dobott kettest. A fiam ezzel szemben pofátlanul csalt. (Hagytam, mert hát gyerekidő, meg amúgy is többnyire olyan szabályok szerint játszom velük, amit kitalálnak. Ha több gyerek van, az már nehezebb ügy.) Agresszívan lökdöste a bábumat a táblán, kinevetett. (Én sírtam.) Mi lehetett a különbség? Az egyik már elég érett ahhoz, hogy megértse, betartsa a szabályokat és méltósággal viselje a vereséget? Vagy személyiségbeli különbség, az egyik jobban tűri a kudarcot? Azt gondolom, hogy a lányom éppen elég jól volt és eléggé érezte a kapcsolódást ahhoz, hogy elviselje, ha hátrányba került a játékban. A fiamnak pedig éppen valami problémája volt amit ezen a módon jelzett, vagy valamilyen témán dolgozott ennek a játéknak a segítségével. Ha utasítgattam volna a szabályok betartására, vagy megsértődtem volna, hogy én akkor így nem játszok, akkor csak még rosszabbul érezte volna magát (és gyerekidőben amúgy sem csinálunk ilyet.) Így viszont a végére már vigasztalta a bábumat, és felajánlotta a 2-es dobását, amikor én húztam ki azt a bizonyos kártyát. Aztán lehet, hogy legközelebb éppen fordítva lesz, a lányom kiborul, ha veszít a játékban, a fiamat pedig egy cseppet sem érdekli majd
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzés küldése
További információk

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a
Megjegyzés küldése
További információk

Szupertesók

Mire képes 10 perc gyerekidő ? Arra törekszem, hogy hétvégén tudjak a gyerekeimmel 30-30 percet gyerekidőzni, ez az a rendszer, amit többé-kevésbé tartani tudunk. De mostanában sűrű napokat, heteket élünk, én is fáradtabb, türelmetlenebb vagyok a szokásosnál. Ez meg is látszik középső gyermekem viselkedésén. Tegnap reggel nem akart elengedni a dolgomra, ami már jó régen nem fordult elő. Rászántam az időt, hogy egy darabig még vele legyek (erről írok majd külön), majd megígérte m neki, hogy este gyerekidőzünk. Ezt természetesen nem felejtette el, és be is akarta hajtani, én viszont mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt voltam, majd leragadt a szemem. Úgyhogy a szokásos 30 perc helyett 10-et ajánlottam neki, ami először nem igazán tetszett neki, de aztán belement. És aztán olyan különösebb nem történt ebben a 10 percben, legalábbis látszólag, játszottunk, kapcsolódtunk. Ezután volt még egy közös kiabálós feszültséglevezetős játék a tesójával, aki szintén nem volt a
Megjegyzés küldése
További információk