Két gyerek, ugyanaz a játék, ugyanaz a helyzet: ki mit hoz ki belőle?
Egymás után gyerekidőztem a két nagyobb gyerekemmel. A lányom többek
között egy társast választott. A végén nem raktuk el, a fiam is kinézte
magának, vele is játszottunk ugyanezzel a játékkal. Alapvetően
szerencsejáték, vagyis teljesen, a győzelem attól függ, hogy hányast
dobunk, és milyen szerencse (vagy szerencsétlenség) kártyákat sikerül
húzni. A lányom nem örült, ha hátrányba került, és tett némi halvány
utalást rá, hogy csalni szeretne, de nem csalt mégsem, és alapvetően
jókedvűen játszott. Amikor kihúzott egy olyan kártyát, hogy csak 2-es
dobással mehet tovább, felajánlottam, hogy ha én dobok 2-est, neki adom.
Nem élt vele, türelmesen kivárta, amíg ő dobott kettest. A fiam ezzel
szemben pofátlanul csalt. (Hagytam, mert hát gyerekidő, meg amúgy is
többnyire olyan szabályok szerint játszom velük, amit kitalálnak. Ha
több gyerek van, az már nehezebb ügy.) Agresszívan lökdöste a bábumat a
táblán, kinevetett. (Én sírtam.) Mi lehetett a különbség? Az egyik már
elég érett ahhoz, hogy megértse, betartsa a szabályokat és méltósággal
viselje a vereséget? Vagy személyiségbeli különbség, az egyik jobban
tűri a kudarcot? Azt gondolom, hogy a lányom éppen elég jól volt és
eléggé érezte a kapcsolódást ahhoz, hogy elviselje, ha hátrányba került a
játékban. A fiamnak pedig éppen valami problémája volt amit ezen a
módon jelzett, vagy valamilyen témán dolgozott ennek a játéknak a
segítségével. Ha utasítgattam volna a szabályok betartására, vagy
megsértődtem volna, hogy én akkor így nem játszok, akkor csak még
rosszabbul érezte volna magát (és gyerekidőben amúgy sem csinálunk
ilyet.) Így viszont a végére már vigasztalta a bábumat, és felajánlotta a
2-es dobását, amikor én húztam ki azt a bizonyos kártyát. Aztán lehet,
hogy legközelebb éppen fordítva lesz, a lányom kiborul, ha veszít a
játékban, a fiamat pedig egy cseppet sem érdekli majd 
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése