Csalni, vagy nem csalni?

Két gyerek, ugyanaz a játék, ugyanaz a helyzet: ki mit hoz ki belőle? Egymás után gyerekidőztem a két nagyobb gyerekemmel. A lányom többek között egy társast választott. A végén nem raktuk el, a fiam is kinézte magának, vele is játszottunk ugyanezzel a játékkal. Alapvetően szerencsejáték, vagyis teljesen, a győzelem attól függ, hogy hányast dobunk, és milyen szerencse (vagy szerencsétlenség) kártyákat sikerül húzni. A lányom nem örült, ha hátrányba került, és tett némi halvány utalást rá, hogy csalni szeretne, de nem csalt mégsem, és alapvetően jókedvűen játszott. Amikor kihúzott egy olyan kártyát, hogy csak 2-es dobással mehet tovább, felajánlottam, hogy ha én dobok 2-est, neki adom. Nem élt vele, türelmesen kivárta, amíg ő dobott kettest. A fiam ezzel szemben pofátlanul csalt. (Hagytam, mert hát gyerekidő, meg amúgy is többnyire olyan szabályok szerint játszom velük, amit kitalálnak. Ha több gyerek van, az már nehezebb ügy.) Agresszívan lökdöste a bábumat a táblán, kinevetett. (Én sírtam.) Mi lehetett a különbség? Az egyik már elég érett ahhoz, hogy megértse, betartsa a szabályokat és méltósággal viselje a vereséget? Vagy személyiségbeli különbség, az egyik jobban tűri a kudarcot? Azt gondolom, hogy a lányom éppen elég jól volt és eléggé érezte a kapcsolódást ahhoz, hogy elviselje, ha hátrányba került a játékban. A fiamnak pedig éppen valami problémája volt amit ezen a módon jelzett, vagy valamilyen témán dolgozott ennek a játéknak a segítségével. Ha utasítgattam volna a szabályok betartására, vagy megsértődtem volna, hogy én akkor így nem játszok, akkor csak még rosszabbul érezte volna magát (és gyerekidőben amúgy sem csinálunk ilyet.) Így viszont a végére már vigasztalta a bábumat, és felajánlotta a 2-es dobását, amikor én húztam ki azt a bizonyos kártyát. Aztán lehet, hogy legközelebb éppen fordítva lesz, a lányom kiborul, ha veszít a játékban, a fiamat pedig egy cseppet sem érdekli majd