Zaklatott délelőttünk volt, rossz hírt kaptunk, ami sajnos a gyerekeken is csattant, elég katonásan viselkedtünk velük, hogy most ne legyenek zavaróak. Ebben a hangulatban mentünk délután családi összejövetelre, ami már önmagában is stresszforrás, még ha nagy része pozitív is. Nem csoda, ha a két nagyobbom egy idő után veszekedni kezdett, sőt, a nagy odaütött a középsőnek. Majd zavarában húzkodni, nyújtogatni kezdte a ruháját, amit igyekeztem leállítani, miközben érdeklődtem, hogy mi történt. "Semmi!"- kiabálta, hangjából persze nagyon is éreztem, hogy valami van. Átöleltem, és már nem is tudom mit mondtam neki, ő hajtogatni kezdte, hogy hagyjam békén. Láttam, hogy küszködik a sírással és próbált kibújni. Nem adtam fel, bár kissé bizonytalan voltam, hogy ezt most tényleg jól teszem-e. Volt már sokszor ilyen, hogy elutasítottak, de közben egyértelmű volt, hogy kapcsolódásra vágynak. Most annyira makacsul hajtogatta, hogy hagyjál békén, arra gondoltam, t