Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

A "beszoktatást" nem úsztuk meg 7 éves fiamnál sem, aki magántanulóként van itthon. Hosszú előtörténete van az ő ilyen-olyan foglalkozásokra járásának, ezt most nem részletezném. Több mint egy éve nem járt sehova, aminek részben az volt az oka, hogy nem tudtuk megoldani, hogy elvigyük. Nyár végén elkezdtem keresgélni, hogy mi is az, ami érdekelhetné őt. Ha őt kérdeztem, vagy felvetettem bármit, mindig elzárkózott. Szerintem nagyon szépen énekel, koordinált a mozgása, szeret színészkedni, harcolni, tehát ilyen irányokba próbáltam terelgetni, tanulhatna énekelni, táncolni, harcművészetet. Már korábban is gyakran mondta, hogy ő ezeket csak itthon szeretné csinálni, neki senki ne mondja meg, hogy mit adjon elő. Ezt valahol meg is értettem, egy művésznek valóban ne korlátozzák az előadói szabadságát De azért szerettem volna, ha ezekben tud fejlődni, és van valami rendszeres elfoglaltsága, amit szeret és barátokat is szerezhet hasonló érdeklődési körű gyereke

(A lányom 5 évesen saját kérésére ovis lett. Megállapodásunk szerint ő dönti el, hogy melyik nap akar menni, és mikor nem.) Második ovis hét: hétfőn nem ment, kedden igen, szerdára megint szabadnapot vett ki. Amikor kedden közölte, hogy másnap nem szeretne menni, arra gondoltam, hogy nekem ez így nem annyira jó, hogy a pillanatnyi kedve alapján dől el, hogy aznap megy-e oviba, ami az én programomat is befolyásolja. Hogyan tudok így tervezni, előre gondolkodni? Fel akartam vetni neki, hogy találjunk ki valami rendszert, de eszembe jutott, hogy ő azért ugyanezt a bizonytalanságot rendszeresen megéli . Hiába beszélünk sokat arról, hogy mikor mi történik, mi után mi jön, mégis vannak számára váratlan dolgok, úgy alakul, vagy elfelejtettük bevonni, vagy csak nem értette meg. Az ő időfogalma valahogy lassabban érik, mint mondjuk a bátyjának, neki 5 évesen még mindig nem világos, hogy pl. a péntek és az ősz nem ugyanaz a kategória. Mégiscsak én vagyok a felnőtt, egy darabi

Elkezdődött az ovi nálunk is. A helyzet egy kicsit fordított ahhoz képest, ami már ismerős volt: oviba kell menni, mert a szülők dolgoznak, vagy az anyuka nem bírja már otthon egyedül több picivel, vagy mert valaki azt mondta, hogy ez mennyire fontos a szocializálódás, iskolára felkészülés szempontjából. Aztán a gyerek sír, nem akar menni, beteges, bepisil, a szülők meg elbizonytalanodnak, hogy ez mennyire volt jó ötlet, ne maradjon-e mégis otthon, vagy hogyan segíth etnének, hogy ez könnyebb legyen. Ennek tudom az elméletét, a gyakorlatát más szülők tapasztalatából és kicsit a sajátomból is, amikor pl. a nagyszülőknél kellett úgy otthagyni őket, hogy épp annyira nem volt kedvük, vagy elutaztam több napra.  Nálunk viszont most az a helyzet, hogy én nem akarom az ovit. A kislányom viszont nagyon szerette volna kipróbálni, így végül belementem. Különösebben nem foglalkoztam a megfelelő intézmény kiválasztásával, azt gondoltam egy közepesen jó oviban ő jól fogja é

Túl vagyunk az esti vígasztalhatatlan sírások korszakán. Akkor már megtapasztaltam, hogy a meghallgatás, ha sikerül, tényleg segít, utána a baba kisimult, vagy alszik egy jót. Sok-sok békés nap következett, aztán egy ideje újra vannak ezek a sírások, amikor semmi de semmi nem segít és gyanús, hogy itt bizony meghallgatás kell. Már nem este, inkább délelőtt, vagy kora délután. Szopizik, majd egyszercsak kezdődik az éktelen ordítás. Olyan hang os, hogy szinte már fáj. Először persze arra gondolok, hogy vajon elfogyott a tej? Vagy éppen túlságosan jön még? Nem, egyik sem. Megpróbálom visszatenni, de pár másodperc után ugyanaz az ordítás. Gondolkodom, hogy mégis mi baja lehet, az első alkalmak egyikén komolyan felmerült, hogy talán orvoshoz kéne vinni, mintha fájna valamije. De nem, mert viszonylag rövid idő alatt megnyugodott, és semmi jele nem volt, hogy bármi baja lenne. Szóval marad a meghallgatás. Fogom az ölemben, és arra gondolok, hogy most valami nagyon nehéz n

Találtam ezt a verset. Valami ilyesmi történik, amikor páros meghallgatásban, vagy támogató csoportban dolgozunk egy témán, és végül megtaláljuk a saját utunkat. Egy nagy különbség van: nem gondoljuk, hogy bárki is hibás lenne abban, hogy az élete így vagy úgy alakult. A felelősség viszont a miénk, hogy fejlődjünk. I. Sétálok az utcán. Egy mély lyuk van a járdán. Beleesem, elvesztem. Nincs segítség. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak. II. Ugyanazon az utcán sétálok. Egy mély lyuk van a járdán. Úgy csinálok, mintha nem látnám. Újra beleesem. Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok. De nem az én hibám! Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni. III. Ugyanazon az utcán sétálok. Egy mély lyuk van a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesem... ez puszta megszokás. A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok. Az én hibám! Azonnal kijövök. IV. Ugyanazon az utcán sétálok végig. Egy mély lyuk van a járdán. Megkerülöm. V.