Ovikezdés

Elkezdődött az ovi nálunk is. A helyzet egy kicsit fordított ahhoz képest, ami már ismerős volt: oviba kell menni, mert a szülők dolgoznak, vagy az anyuka nem bírja már otthon egyedül több picivel, vagy mert valaki azt mondta, hogy ez mennyire fontos a szocializálódás, iskolára felkészülés szempontjából. Aztán a gyerek sír, nem akar menni, beteges, bepisil, a szülők meg elbizonytalanodnak, hogy ez mennyire volt jó ötlet, ne maradjon-e mégis otthon, vagy hogyan segíthetnének, hogy ez könnyebb legyen. Ennek tudom az elméletét, a gyakorlatát más szülők tapasztalatából és kicsit a sajátomból is, amikor pl. a nagyszülőknél kellett úgy otthagyni őket, hogy épp annyira nem volt kedvük, vagy elutaztam több napra. 

Nálunk viszont most az a helyzet, hogy én nem akarom az ovit. A kislányom viszont nagyon szerette volna kipróbálni, így végül belementem. Különösebben nem foglalkoztam a megfelelő intézmény kiválasztásával, azt gondoltam egy közepesen jó oviban ő jól fogja érezni magát, ha meg mégsem, hát akkor nem megy többet. Azt tudtam, hogy nekem dolgom van azzal, hogy nem szeretem az ovit, és hogy majd ő rendszeresen nem lesz velem a nap egy részében. Ezen dolgoztam is kicsit. Azt is tudtam, hogy őt is fel kell készítenem, de főleg a praktikus információkra szorítkoztam, pl. ha ki kell mennie a vécére, akkor szólnia kell. Arra is igyekeztem készíteni magam, hogy amikor érte megyek, akkor majd sír, hogy nem akar hazajönni. Ez volt, amikor táborban volt, és akkor is gyakran amikor a nagyszülőknél volt. Ésszel tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy ő tényleg nem akar hazajönni, nem akar velem lenni, de mégis nagyon nehéz ezt hallani, kezelni. Azt gondoltam, attól, hogy neki nem muszáj menni, az egész sima ügy lesz, legalábbis neki. De a valóság más problémákat hozott. 

Azon borult ki, hogy nem játszottak vele. Erre nem számítottam. És arra se, hogy hiába érezte rosszul magát, attól ő még akar menni. Én is túlságosan kiborultam ahhoz, hogy a helyzetet úgy kezeljem, ami neki igazán segítő lett volna. De végül volt sírás meghallgatás, sok bújás, nevetés, ovis szerepjáték, pihenőnap csütörtökön. Így vagyunk túl az első héten. A tanulság, hogy az érzelmi munkát nem lehet megúszni semmilyen változással, új helyzettel kapcsolatban. Mégha szuperjól is érzi ott magát, akkor is többet van tőlem (és a tesóktól) távol összességében, mint eddig. Akkor is vannak ott olyan dolgok, amik megviselik. És nem feltétlenül az a megoldás, hogy jó, akkor nem csináljuk. Ezzel még lesz sok munkám.