Ugrás a fő tartalomra

Ovikezdés




Elkezdődött az ovi nálunk is. A helyzet egy kicsit fordított ahhoz képest, ami már ismerős volt: oviba kell menni, mert a szülők dolgoznak, vagy az anyuka nem bírja már otthon egyedül több picivel, vagy mert valaki azt mondta, hogy ez mennyire fontos a szocializálódás, iskolára felkészülés szempontjából. Aztán a gyerek sír, nem akar menni, beteges, bepisil, a szülők meg elbizonytalanodnak, hogy ez mennyire volt jó ötlet, ne maradjon-e mégis otthon, vagy hogyan segíthetnének, hogy ez könnyebb legyen. Ennek tudom az elméletét, a gyakorlatát más szülők tapasztalatából és kicsit a sajátomból is, amikor pl. a nagyszülőknél kellett úgy otthagyni őket, hogy épp annyira nem volt kedvük, vagy elutaztam több napra. 

Nálunk viszont most az a helyzet, hogy én nem akarom az ovit. A kislányom viszont nagyon szerette volna kipróbálni, így végül belementem. Különösebben nem foglalkoztam a megfelelő intézmény kiválasztásával, azt gondoltam egy közepesen jó oviban ő jól fogja érezni magát, ha meg mégsem, hát akkor nem megy többet. Azt tudtam, hogy nekem dolgom van azzal, hogy nem szeretem az ovit, és hogy majd ő rendszeresen nem lesz velem a nap egy részében. Ezen dolgoztam is kicsit. Azt is tudtam, hogy őt is fel kell készítenem, de főleg a praktikus információkra szorítkoztam, pl. ha ki kell mennie a vécére, akkor szólnia kell. Arra is igyekeztem készíteni magam, hogy amikor érte megyek, akkor majd sír, hogy nem akar hazajönni. Ez volt, amikor táborban volt, és akkor is gyakran amikor a nagyszülőknél volt. Ésszel tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy ő tényleg nem akar hazajönni, nem akar velem lenni, de mégis nagyon nehéz ezt hallani, kezelni. Azt gondoltam, attól, hogy neki nem muszáj menni, az egész sima ügy lesz, legalábbis neki. De a valóság más problémákat hozott. 

Azon borult ki, hogy nem játszottak vele. Erre nem számítottam. És arra se, hogy hiába érezte rosszul magát, attól ő még akar menni. Én is túlságosan kiborultam ahhoz, hogy a helyzetet úgy kezeljem, ami neki igazán segítő lett volna. De végül volt sírás meghallgatás, sok bújás, nevetés, ovis szerepjáték, pihenőnap csütörtökön. Így vagyunk túl az első héten. A tanulság, hogy az érzelmi munkát nem lehet megúszni semmilyen változással, új helyzettel kapcsolatban. Mégha szuperjól is érzi ott magát, akkor is többet van tőlem (és a tesóktól) távol összességében, mint eddig. Akkor is vannak ott olyan dolgok, amik megviselik. És nem feltétlenül az a megoldás, hogy jó, akkor nem csináljuk. Ezzel még lesz sok munkám.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...