A határszabás úgy általában nem szokott könnyű lenni, különösen ha úgy ítéljük meg, hogy veszélyes, amit a gyerkőc művel. Pl. amikor a 2 éves megkaparint egy ollót. A minap ez történt, a kisfiam boldogan újságolta, hogy milyen szuper ollót talált és csattogtatta maga felé fordítva. Elsőre egy picit megijedtem, aztán a szokásos módszerhez folyamodtam, amit mindig nagyon szeretek demonstrálni a tanfolyamokon, mert nagyon hatásos szokott lenni, aha-élmény annak, aki kipróbálj a. Nem kezdtem el az ujjait erőszakkal lefejteni, és/vagy kikapni a kezéből az ollót, csak megfogtam, és mondtam, hogy ez veszélyes, adja oda nekem. Közben nyugodt tudtam maradni, azért is, mert rájöttem, hogy azért ez annyira nem veszélyes, olyan óriási sérülést nem tudna vele okozni (más lett volna a helyzet valami igazán éles dologgal, ilyen még eddig nem fordult elő, nem tudom akkor hogyan reagálnék.) Sírt, nem akarta elengedni. Nem rángattam, csak fogtam, és nem engedtem, hogy elránts