Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Nem szeretem az olyan szakértői cikkeket, posztokat, amik úgy kezdődnek, hogy láttam egy anyukát a játszótéren, boltban, akárhol, aki ezt meg ezt csinálta. És aztán leírja, hogy ez milyen borzasztó káros, és nem is érti, hogy lehetséges ilyen. Van, amikor még azt is hozzáteszik, hogy hiszen annyi helyről lehet erről informálódni, a kutatók is rég bebizonyították, stb. A kommentek között pedig nagyon gyakran szerepel, hogy minden szavával egyet értek, csak az a baj, hogy az nem fogja olvasni, akinek szól. Én pedig ezzel értek egyet: valóban nem olvassa, aki mégis, azt valószínűleg csak elidegeníti. A viselkedés/jelenség elemzése, hogy miért nem igazán jó, és mit lehetne tenni helyette, az általában tök hasznos, nekem mégis rossz érzésem van ezektől a bevezetőktől. Mintha ki lenne pécézve egy-egy anyuka, család, csoport, akiken lehet szörnyülködni. (Közösen, köszönhetően a kommentelési lehetőségnek.) Persze név nélkül, de akkor is, ráadásul a szerző is bármikor szerep

A gyerekek karácsonyra kaptak egy kaméleont, aki 2 hónappal ezelőtt beteg lett. Folyton eldőlt, nem tudott rendesen kapaszkodni. Szerencsére találtunk egy szuper helyet, ahol felvették kórházba, és többféle kezelést kipróbáltak. Minimálisat javult az állapota, de nem gyógyult meg, továbbra is úgy tűnik, hogy gond van az egyensúlyozásával, de az állatorvos se tudta megmondani, hogy pontosan mi lehet a baj. Megkérdezték, hogy hazahozzuk-e: számunkra egyértelmű volt a válasz, ho gy igen. Nem gondolkodtam mindig így, bevallom korábban nem nagyon értettem, hogy lehet egy kisállat kezelésére súlyos pénzeket elkölteni. Most már értem. Bevallom azt is, hogy volt bennem egy olyan félelem, hogy így már nem lesz olyan érdekes Kami a gyerekek számára, hogy csak a talajszinten van, nem tud felmászni az ágakra, sőt, ki is kellett vennünk a szuper menő ágrendszert, amit a fiam az apukájával készített. Meg hogy nem lehet már bemutatót tartani a látogatóknak, hogy milyen ügyesen va

Kisebbik fiamnak elég hosszú a haja, vagyis szerintem nem is annyira, copfba például nem lehet még kötni, pedig iszonyú cuki lenne egy man bun-nal. Egy átlagos fiúgyerekhez képest mindenesetre hosszú, amit abból látok, hogy sokan lánynak nézik. Tegnap is ez történt a játszótéren, egy kislány mondta az apukájának, hogy a kislány ez meg ez. És amit az apuka válaszolt, és amilyen hangsúllyal, azért nagyon hálás vagyok! Azt mondta, hogy szerintem kisfiú, az anyukájának így tet szik, hogy ilyen szép hosszú a haja. Sokszor tapasztalom, hogy meg vagyunk akadva, amikor egy gyerek megkérdezi, hogy valaki miért néz ki furán, vagy miért viselkedik furán. Pedig a válasz ennyire egyszerű: neki így jó, így tetszik, így szereti. Még akkor is, amikor valami sokkal furább dologról van szó, mint egy hosszú hajú kisfiú. Láttam egy videót nemrég, amiben egy autista nő saját magát felvette, ahogy éppen különböző mozgásokkal próbálja megnyugtatni magát. Hogy tájékoztassa az emberek

Tegnap végre egy egész délutánt kettesben töltöttünk a középsőmmel. Bevallom, kicsit nehéz volt ráhangolódnom, de aztán összességében nagyon jó volt. Először is érte mentem a táborba, előre mondtam neki, hogy mivel egyedül megyek, nyugodtan előadhatja a szokásos nem jövök haza, elbújok műsort. Élt is ezzel a lehetőséggel, de nevetős játék volt az egész, semmi kiborulás, hát naná, hiszen teljes figyelmemmel ott voltam neki, se kistesó, se nagytesó, se rohanni nem kellett sehova. Aztán megebédeltünk ott, ahol ő szeretett volna. (Gyorsétterem.) Próbáltam rábeszélni a hulladékcsökkentés jegyében, hogy ne kérjük el a dobozt, de azt mondta az neki kell, készít belőle valamit. Tudtam, hogy nem fog, de mindegy, nem feszültem rá. Aztán eljött velem a gyógytornára, ahol kiegyengették a hátamat. Ez neki elvileg egy uncsi program, de azt mondta, máskor is eljön velem. Utána fodrászhoz akartunk menni, ez nem sikerült, nem volt már hely, úgyhogy helyette beugrottunk a turiba a

Egy angol oktatótársam osztotta meg ezt a posztot, amit nagyon hasznosnak találtam. Elsőre látszólag nincs köze a Kapcsolódó Neveléshez, de aztán rájöttem, hogy van. Egy vízimentő anyuka posztja a vízbiztonságról, és az egyik pontban azt tanácsolja, hogy tartsunk szüneteket, nagyjából 30 percenként a gyerekek jöjjenek ki a vízből, mert nem tudunk túl hosszú ideig figyelni rájuk, elfáradunk, elkalandozunk. A legtöbb gyerek ugye szinte bármennyit képes egyhuzamban a vízben lenni, akkor is, ha már lila a szája. Én eddig olyan trükkökkel próbálkoztam kicsábítani őket a vízből, hogy jöjjenek ki dinnyét enni, vagy kártyázni. Ez vagy bevált, vagy nem. Az érdekes az, hogy magam sem jöttem rá, hogy azért szeretném, hogy kijöjjenek, mert elfáradtam a figyelésben, aggódásban. Azt hiszem ezzel a tudással könnyebb lesz határt szabnom, és egyszerűen megmondom majd nekik, hogy nem tudok rájuk tovább biztonsággal figyelni, egy kicsit ki kell jöjjenek. Az ilyesmit általába

Egy történet arról, hogy milyen szuperül beválik a fenyegetőzés. Amikor fáradt vagyok, és csak gyorsan túl akarok lenni egy helyzeten, akkor bevetem. Tegnap este megbeszéltük a két naggyal, hogy vacsora és fürdés után a legkisebbet apa elviszi aludni, én pedig még játszok velük. Már ott tartottunk, hogy mind a három gyerek tisztán, törölközőbe csavarva, de valahogy nem tudtak eljutni a következő lépésig, hogy pizsama legyen rajtuk. Hiába kértem többször, csak idétlenkedtek , aztán amikor a fiam odacsapott a törölközőjével a lányomnak, mondtam, hogy na jó, akkor te nem játszhatsz. Szuper ötlet volt, mert innentől neki már mindegy volt, ha úgysem játszhat, minek öltözzön. Mondtam, hogy még más büntetés is lesz, ha nem öltözik. Rendkívül motiválta. Aztán csak felöltözött, de amikor mondtam, hogy még a fogukat is mossák meg, amíg én befejezek valamit, leült a számítógép elé, és közölte, hogy ő tökre ráér, úgysem játszhat. Innen elmehettem volna abba az irányba,