Miért nem érted már, hogy ez így nem jó?

Nem szeretem az olyan szakértői cikkeket, posztokat, amik úgy kezdődnek, hogy láttam egy anyukát a játszótéren, boltban, akárhol, aki ezt meg ezt csinálta. És aztán leírja, hogy ez milyen borzasztó káros, és nem is érti, hogy lehetséges ilyen. Van, amikor még azt is hozzáteszik, hogy hiszen annyi helyről lehet erről informálódni, a kutatók is rég bebizonyították, stb. A kommentek között pedig nagyon gyakran szerepel, hogy minden szavával egyet értek, csak az a baj, hogy az nem fogja olvasni, akinek szól. Én pedig ezzel értek egyet: valóban nem olvassa, aki mégis, azt valószínűleg csak elidegeníti. A viselkedés/jelenség elemzése, hogy miért nem igazán jó, és mit lehetne tenni helyette, az általában tök hasznos, nekem mégis rossz érzésem van ezektől a bevezetőktől. Mintha ki lenne pécézve egy-egy anyuka, család, csoport, akiken lehet szörnyülködni. (Közösen, köszönhetően a kommentelési lehetőségnek.) Persze név nélkül, de akkor is, ráadásul a szerző is bármikor szerepelhetne egy ilyen cikkben valaki másnak a szemszögéből.

Kicsit olyan ez, amikor a gyereknek századszorra magyarázunk el valamit, mégsem csinálja, mi meg széttárjuk a karunkat: de hát amúgy olyan okos, mi a fene van ezzel a gyerekkel? És próbáljuk még jobban elmagyarázni, esetleg fenyegetni, megszégyeníteni. Nem szokott beválni, mint ahogy az anyukák többségére sem szokott hatással lenni egy olyan poszt, ami úgy kezdődik, hogy miért nem érted már, hogy ez így nem jó. (Ugyanez elmondható szerintem sok klímavédelemmel kapcsolatos cikkről is.) Ugyanúgy, ahogy a gyerekeknél jó a viselkedés mögé látni, a szülőkkel kapcsolatban is érdemes megpróbálni kitalálni, hogy mi lehet az adott viselkedés, vagy nevelési elv mögött.

Most kivételesen leírok én is egy olyan sztorit, hogy mit láttam, ami nekem nem tetszett, és közben próbálom megérteni az anyukát, a viselkedését: 3 gyerekes család a strandon, az egyik gyerek jön ki a vízből, és bosszankodva meséli az apukájának, hogy idegen gyerekek mit csináltak vele. Pár méterrel mögötte az anyuka már messziről kiabál mérgesen: az nem úgy volt, láttam, te kezdted, ne hazudozzál! A gyerek próbálta elmondani a saját verzióját, de nem hagyták, erre ő szemtelenül visszaszólogatott a szüleinek. Annyira beleragadtak ebbe az egészbe, hogy még egy óra múlva is kb. ugyanez a beszélgetés folyt. Később az anyuka mondta a férjének, hogy nem érti mi van ezzel a gyerekkel, a múltkor is, amikor megkérdezte, hogy miért viselkedik így, azt mondta, hogy miattad, pedig ő aztán semmi rosszat nem szólt. Nem hallgatóztam, annyira hangosak voltak, mintha direkt akarták is volna, hogy mindenki hallja. Az első gondolatom az volt, hogy ezt nem hiszem el, nem látják, hogy ez így nem működik? Miért nem mondhatja el a gyerek legalább, hogy szerinte hogy volt. És egyáltalán miért ilyen hangosak, én általában szégyellem, ha így beszélek a gyerekekkel nyilvánosan, ők meg mintha még büszkék is lennének rá.

De aztán valahogy megéreztem, hogy mire lenne szüksége ennek az anyukának: pontosan arra, amire mindannyiunknak, hogy elismerjék, hogy jó szülő, hogy igyekszik. Ezért beszélt olyan hangosan: látjátok, én mindent megteszek, de ez a gyerek egyszerűen ilyen, már nem tudom, mit tegyek. Bizony el tudok jutni én is ide: már nem érdekel, hogy nem kéne így beszélni a gyerekemmel, sőt, azt érzem, hogy ez tényleg hülye, mindenki láthatja. Szóval én azt gondolom, hogy sokkal több emberhez eljutnának a hasznos tanácsok, ha megértőek lennénk azokkal is, akik szerintünk rosszul csinálják. Ez persze nem könnyű, egyrészt gyakorlás kérdése, másrészt kell hogy legyen valaki, aki minket is megért. Páros meghallgatás keretében abszolút lehet, sőt javasolt elmondani, hogy mit érzünk, amikor ilyet látunk, mit tennénk, mit mondanánk legszívesebben. Utána kevésbé fogjuk szükségét érezni, hogy tényleg kimondjuk, vagy leírjuk.