Piros, vagy kék kapszula?

Valahogy mostanában többször beugrott a piros-vagy-kék kapszula esete a Mátrixból. Nagyon-nagyon rég láttam, és nem is biztos, hogy jól emlékszem, a lényeg, hogy az van most a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy ha a kéket választod, akkor minden folyik úgy, ahogy eddig. Az életed olyan, amilyen, de nem kérdőjelezed meg, hogy esetleg lehetne másképp is. Ha a pirosat, akkor viszont új módon fogod látni a világot, és soha többet nem leszel már képes a korábbi módon látni. Az jutott eszembe, hogy amikor jöttök hozzánk tanfolyamra, lehet, hogy meg kéne kérdezzünk titeket, hogy szeretnétek-e bevenni a piros kapszulát. Merthogy ez az új látásmód azért időnként fájdalmas is tud lenni. És nem igazán van visszaút. Néha azt érzem, de jó lenne másokat hibáztatni, másokra haragudni, a felelősséget másokra áttolni, megrendíthetetlenül hinni a saját igazamban és semmilyen más szempontot, véleményt nem figyelembe venni. Azt hinni, hogy csakis én csinálom jól, mindenki más hülye, és ezt kendőzetlenül megmondani nekik. Ha ilyesmin kapom magam, nem esik jól, érzem, hogy ez nem visz előre.

A jó hír viszont az, hogy Páros meghallgatásban ezeket továbbra is megtehetjük, sőt, tegyük is meg! Kiadhatjuk a haragunkat, bármilyen rossz érzésünket, miközben tudjuk, hogy a másik igazából nem akart rosszat. És én sem vagyok rossz, hogy ilyen érzéseim vannak. Így lesz idővel második természetünkké az elfogadás, és hogy képesek legyünk szabadon a magunk útját járni. Nekem még nem megy maradéktalanul, de úgy érzem határozottan fejlődök.

A másik baj ezzel a piros kapszulával, hogy látok dolgokat, amiket időnként jobb lenne nem látni, vagy elkeseredek, hogy mások miért nem látják. Na ilyenkor biztos vagyok benne, hogy még van min dolgoznom ahhoz, hogy még elfogadóbb tudjak lenni!

A piros kapszula bevételének természetesen megvan a jó oldala is. Lehet, hogy már soha többet nem fogom azt érezni, hogy rossz szülő vagyok, hogy valamit végérvényesen elrontottam. Akármilyen hülye voltam, meg tudok bocsátani magamnak. Már tudom, hogy nem az én hibám, ha elveszítettem a türelmemet. Már értem, hogy miért nehéz ez az egész, és képtelenség mindig szuperanyának lenni, ezért már nem is törekszem rá. Ha mégis elfog a kétség, tudom, hova forduljak. Ahhoz a támogató közösséghez, amit a Kapcsolódó Nevelés segített felépíteni nekem. Akármilyen érthetetlennek is tűnik a gyerek viselkedése, már tudom, hogy jó oka van rá. Lehet, hogy nem tudom, hogy mi az, lehet, hogy úgy érzem, hogy szándékosan bosszant, de valahol mindig tudom, hogy ez nincs így. Ő jó, nem akar rosszat, nem akar senkit bántani. Csak éppen elveszítette a kapcsolódást, rossz érzések nyomasztják, és nem működik jól a homloklebenye. Én pedig előbb-utóbb rá fogok jönni, hogy hogyan tudok segíteni neki.

 

Beveszitek velünk a piros kapszulát?