Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

A harmadik gyerekem olyan könnyű gyerek (na nem súlyra), nap mint nap meglepődök, hogy milyen együttműködő. (Jó, az az 1-1,5 év nagyon fárasztó volt, amikor úgy éreztem, hogy folyton a testi épségére kell figyelnem, de akkor sem az volt, hogy ő lógott rajtam, hanem én kísérgettem.) Ha kérem, hogy jöjjön fürödni, enni, aludni, pelenkát cserélni, bármi, simán jön, és még mondja is, hogy "jó", vagy "igen", nagyon cuki. Ha mégsem, akkor általában nagyjából 30 mp kergetőzés elég ahhoz, hogy "megtörjön". Nem tudom, ez azért van, mert harmadik gyerek (férjemnek ötödik), vagy mert kezdettől alkalmaztam vele a Kapcsolódó Nevelés eszközeit, vagy mert egyszerűen ilyen a természete. Talán mindhárom egyszerre. De ilyenkor arra is mindig rádöbbenek, hogy amúgy mennyire nehéz minden egyes nap egy olyan totyogóval, aki nem ilyen. És szinte már észre sem vesszük, hogy milyen sok apró feszültség, felkészülés, helyzetmegoldás van egy nap, aminek a végér

Szűk 1 hét múlva fognak a gyerekeim először vizsgázni magántanulóként. Eddig nem igazán készültünk rá célirányosan, de az elmúlt pár hetet próbáltuk erre szánni. Küzdünk vele, főleg a fiammal, utálja a feladatlapozást, és több területen elég kicsi az önbizalma. Én azt hittem, elég lesz az, ha mi, a szülei lazára vesszük, ha azt közvetítjük felé, hogy sem a tudását, sem őt magát nem minősíti semmiféle tesztlap és vizsga. Nem értettem, hogy miért nem megy át ez az üzenet, szomo rú és csalódott voltam miatta.  Aztán ma reggel rájöttem, hogy mi lehet az oka. Azt álmodtam, hogy dolgozatot írok, és a teszt tele van értelmetlen kérdéssel, amire nem tudom a választ. És amikor a tanár szól, hogy mindjárt lejár az idő, észreveszem, hogy a lapok hátoldala is tele van feladattal, amikhez még hozzá sem szagoltam. Tipikus szorongásos álom, szerintem sokatoknak ismerős. Pedig 10 éve jártam utoljára olyan képzésre, ahol ilyen jellegű vizsgát kellett tennem. Igaz, életem legros

A fejemben már megírtam egy posztot ezzel a cikkel kapcsolatban, amikor a férjem azzal jött haza a gyerekekkel a játszóházból, hogy a 2 éves furán tartja az egyik karját, mintha nem használná, és időnként éktelen sírásba kezd. Először nem volt egyértelmű, hogy mi történt, ha kérdezgettük, következetesen állította, hogy nem a keze fáj, hanem a hasa. De a kezéhez hozzányúlni se engedett, szóval irány a baleseti. Akkor azt gondoltam, hogy ha 1 éven belül 2 gyerekemnek is eltörik a karja, ráadásul pont nyáron, engem semmilyen cikk nem fog meggyőzni arról, hogy a gyerekeknek szükségük van a veszélyre. Aztán szerencsére kiderült, hogy csak kificamodott könyöke, egy mozdulattal helyrerakták, utána azonnal jól lett. Na de vissza az eredeti gondolatomhoz. Szóval a cikknek a címétől is kiráz a hideg. Amikor a gyereked annyira megijed és olyan fájdalma van, hogy azt hiszi, hogy meg fog halni, az kemény. Amikor a gyereked a balesete után 1 évvel pánikba esik, nehogy a kistest

Jaj, de bólogatok! Vicces, mert pont hasonlóra jutottunk a fiammal nemrég, mint a cikk utolsó mondata. Talán kiderült már számotokra a korábbi posztokból, hogy az én gyerekeim az átlagosnál többet kütyüznek. És bizony teljesen tisztában vannak ennek a dolognak a társadalmi megítélésével. Nemcsak a felnőttek részéről, de gyerekektől is hallanak olyat, hogy te buta vagy, folyton csak a gép előtt ülsz (ami azért gyanítom a szülőktől jön). És ez naná, hogy rosszul esik nekik, különösen a fiamnak. Ezt egy kicsit ellensúlyozandó (na meg hogy az én számból is azért időnként elhangzik ilyesmi), egyik alkalommal, amikor már nagyon indulnunk kellett volna valahova, ők meg egy bogarat tanulmányoztak, elkezdtem puffogni: ezt nem hiszem el, ezek a mai gyerekek, ahelyett, hogy a telefonjukat nyomkodnák, itt bámulják ezt a bogarat. Először nem is nevetett, hanem nagyon komolyan ezt mondta: pont ezt szokták mondani az öregek, csak fordítva. De aztán belement a játékba, majd mondt

Láttam nemrég egy videót arról hogy mennyire befolyásolhatóak vagyunk, követünk másokat, még akkor is, ha semmi értelmét nem látjuk annak, amit csinálnak. Az volt a jelenet, hogy egy orvosi rendelőben a beépített emberek valamilyen hangra felálltak, és egy idő után a kísérleti alanyok is követték ezt a szokást, sőt, átadták a később érkezőknek is, amikor az eredeti résztvevőkből már nem volt ott senki.  Egyrészt azért ez egy nagyon hasznos tulajdonsága az emberiségnek. Nagy s egítség nekünk most a legkisebbel, hogy ötödik gyerekként egy csomó minden neki teljesen egyértelmű, hogy így csináljuk, nem kell fáradságos munkával megtanítani rá. Sokszor rájövök, hogy igazából fogalma sincs, hogy miért csináljuk ezt, csak utánozza. A tesói pl. kitaláltak egy olyan játékot, hogy a trambulinba bedobnak egy golyót, úgy ugrálnak, és akihez hozzáér, elveszít egy életet. A 2 éves kicsi ugyanolyan lelkesen ugrál velük, és random mondogat számokat, miközben nyilvánvaló, hogy n