Ugrás a fő tartalomra

Egy totyogóval élni bizony kimerítő



A harmadik gyerekem olyan könnyű gyerek (na nem súlyra), nap mint nap meglepődök, hogy milyen együttműködő. (Jó, az az 1-1,5 év nagyon fárasztó volt, amikor úgy éreztem, hogy folyton a testi épségére kell figyelnem, de akkor sem az volt, hogy ő lógott rajtam, hanem én kísérgettem.) Ha kérem, hogy jöjjön fürödni, enni, aludni, pelenkát cserélni, bármi, simán jön, és még mondja is, hogy "jó", vagy "igen", nagyon cuki. Ha mégsem, akkor általában nagyjából 30 mp kergetőzés elég ahhoz, hogy "megtörjön". Nem tudom, ez azért van, mert harmadik gyerek (férjemnek ötödik), vagy mert kezdettől alkalmaztam vele a Kapcsolódó Nevelés eszközeit, vagy mert egyszerűen ilyen a természete. Talán mindhárom egyszerre. De ilyenkor arra is mindig rádöbbenek, hogy amúgy mennyire nehéz minden egyes nap egy olyan totyogóval, aki nem ilyen. És szinte már észre sem vesszük, hogy milyen sok apró feszültség, felkészülés, helyzetmegoldás van egy nap, aminek a végére persze, hogy teljesen kimerülünk. 

Valamelyik nap biciklizni akart. Egy kis kamrában tároljuk a bicókat és eléggé össze voltak gabalyodva. Mondtam, hogy majd én inkább kiveszem. Mondta, hogy jó, és kijött, hogy odaférjek. Amikor kimondtam, hogy inkább én, fel voltam készülve a csatára, és már előre elfáradtam bele. A nővérével ez a jelenet nagyjából úgy zajlott volna, hogy nem, márpedig azt ő veszi ki. Egy darabig küzdött volna, majd kiborult volna, hogy nem sikerül. És amikor már elfogadta volna a segítségemet, akkor is ragaszkodott volna hozzá, hogy ő is fogja. Teljesen ledöbbentem, hogy Regő még arra is képes volt, hogy eltávolodjon a vágyott biciklitől, hogy én hozzáférjek. Tiszta felüdülés volt. Ezt nem azért írom, hogy irigykedjetek, hanem elismerésemet szeretném kifejezni minden szülőnek, akinek nincs ilyen jó dolga, mint nekem.
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzés küldése
További információk

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a
Megjegyzés küldése
További információk

Szupertesók

Mire képes 10 perc gyerekidő ? Arra törekszem, hogy hétvégén tudjak a gyerekeimmel 30-30 percet gyerekidőzni, ez az a rendszer, amit többé-kevésbé tartani tudunk. De mostanában sűrű napokat, heteket élünk, én is fáradtabb, türelmetlenebb vagyok a szokásosnál. Ez meg is látszik középső gyermekem viselkedésén. Tegnap reggel nem akart elengedni a dolgomra, ami már jó régen nem fordult elő. Rászántam az időt, hogy egy darabig még vele legyek (erről írok majd külön), majd megígérte m neki, hogy este gyerekidőzünk. Ezt természetesen nem felejtette el, és be is akarta hajtani, én viszont mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt voltam, majd leragadt a szemem. Úgyhogy a szokásos 30 perc helyett 10-et ajánlottam neki, ami először nem igazán tetszett neki, de aztán belement. És aztán olyan különösebb nem történt ebben a 10 percben, legalábbis látszólag, játszottunk, kapcsolódtunk. Ezután volt még egy közös kiabálós feszültséglevezetős játék a tesójával, aki szintén nem volt a
Megjegyzés küldése
További információk