Ugrás a fő tartalomra

Egy totyogóval élni bizony kimerítő



A harmadik gyerekem olyan könnyű gyerek (na nem súlyra), nap mint nap meglepődök, hogy milyen együttműködő. (Jó, az az 1-1,5 év nagyon fárasztó volt, amikor úgy éreztem, hogy folyton a testi épségére kell figyelnem, de akkor sem az volt, hogy ő lógott rajtam, hanem én kísérgettem.) Ha kérem, hogy jöjjön fürödni, enni, aludni, pelenkát cserélni, bármi, simán jön, és még mondja is, hogy "jó", vagy "igen", nagyon cuki. Ha mégsem, akkor általában nagyjából 30 mp kergetőzés elég ahhoz, hogy "megtörjön". Nem tudom, ez azért van, mert harmadik gyerek (férjemnek ötödik), vagy mert kezdettől alkalmaztam vele a Kapcsolódó Nevelés eszközeit, vagy mert egyszerűen ilyen a természete. Talán mindhárom egyszerre. De ilyenkor arra is mindig rádöbbenek, hogy amúgy mennyire nehéz minden egyes nap egy olyan totyogóval, aki nem ilyen. És szinte már észre sem vesszük, hogy milyen sok apró feszültség, felkészülés, helyzetmegoldás van egy nap, aminek a végére persze, hogy teljesen kimerülünk. 

Valamelyik nap biciklizni akart. Egy kis kamrában tároljuk a bicókat és eléggé össze voltak gabalyodva. Mondtam, hogy majd én inkább kiveszem. Mondta, hogy jó, és kijött, hogy odaférjek. Amikor kimondtam, hogy inkább én, fel voltam készülve a csatára, és már előre elfáradtam bele. A nővérével ez a jelenet nagyjából úgy zajlott volna, hogy nem, márpedig azt ő veszi ki. Egy darabig küzdött volna, majd kiborult volna, hogy nem sikerül. És amikor már elfogadta volna a segítségemet, akkor is ragaszkodott volna hozzá, hogy ő is fogja. Teljesen ledöbbentem, hogy Regő még arra is képes volt, hogy eltávolodjon a vágyott biciklitől, hogy én hozzáférjek. Tiszta felüdülés volt. Ezt nem azért írom, hogy irigykedjetek, hanem elismerésemet szeretném kifejezni minden szülőnek, akinek nincs ilyen jó dolga, mint nekem.
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk