Kapcsolódó Nevelés Fábián Dórival

Gyakran felmerül a kérdés, hogy hogyan lesz a gyerek együttműködő és hogyan fogja tudni figyelembe venni mások szempontjait, ha nem büntetem, amikor "rossz" és nem jutalmazom, amikor "jó". A Kapcsolódó Nevelés egy egész más utat ajánl erre, pl. vegyük észre, amikor kapcsolódásra van szüksége. Sokféle jelet küldenek a gyerekek felénk (sajnos általában pont nem azt, hogy szépen szavakkal kifejezik, hogy éppen mi a bajuk és mire lenne szükségük), az egyik tipikus ilyen jel, amik or valami számunkra értelmetlen dolgon problémáznak, sírnak. Lányom választott a boltban egy szinezőt, és elhatározta, hogy minden nap reggeli után kiszínez belőle egy oldalt. Egyik nap észrevette, hogy véletlenül kihagyott 2 oldalt és ezen nagyon elszomorodott. Mondtam, hogy színezze ki gyorsan azt a kettőt. Nem jó, mert sorban kellett volna. Akkor ragasszuk össze azt a két oldalt, és akkor nem látszik. Nem, mert azokat is szeretné kiszínezni. Patthelyzet, itt már látszott,

Tesóügyek. Sokszor elég, ha egyszerűen csak megbízunk bennük, hogy a konfliktust meg tudják oldani. Előkerült a Gazdálkodj okosan és mindketten pénztárosok szerettek volna lenni. A pici már nyűgös, álmos volt, ezért mondtam nekik, hogy ha elalszik, akkor segítek, és játszunk együtt (a kicsi nem is tud még egyedül pénztáros lenni, nem ismeri annyira a számokat). Ez nem volt jó, csak hajtották mindketten, hogy ők akarnak pénztárosok lenni. Akkor elkezdtem én is mondani, hogy én akarok pénztáros lenni, sőt, a baba is beszállt az én hangomon Ezen kicsit nevettek, de az áttörést nem hozta meg. Éreztem, hogy kezd fogyni a türelmem, és a picit is el kellett volna altatni, úgyhogy mondtam nekik, hogy most mennem kell, és ha játszani akarnak, akkor valahogy meg kell egyezniük. Azzal otthagytam őket bízva abban, hogy az egészből nem lesz óriási balhé. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy nevetgélve kő-papír-ollóznak, hogy eldöntsék, ki legyen a pénztáros. Végül pedig

Fagyizás 3 gyerekkel 40 fokban, nem a kedvenc programom. A fagyi csöpög, a gyerekek ragadnak, ha jön egy darázs, a lányom pánikba esik, a kicsi meg nem alszik, pedig direkt akkor indulunk, amikor már álmos, hogy pont elaludjon, mire odaérünk, de nem, nem alszik el, viszont nyűgös. Ráadásként utálom, amikor mások látják, hogy hülyén viselkedem a gyerekeimmel. Ezt a helyzetet már csak valami jó játék tudja oldani, ami spontán jött. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, menny i az idő. A fiam megkérdezte, hogy kiírom-e a fészbúkra. Persze, kiírom, mondtam kaján vigyorral. Vagy mi lenne, ha a híradóban mondanák be, vetette fel a fiam. Na erre elkezdtem mondani híradós stílusban, hogy éppen mi történik. Persze nevettek. A slusszpoént a fiam tette rá Szellő István stílusában: Kérem ne vigyék a gyerekeiket fagyizni. Így aztán a fagyizás mégis egy jó program lett, és nem veszekedésbe torkollt. Ki tudtam adni magamból, hogy mi az ami bosszant, de játékosan, oldva a fesz

Van az a népszerű, vicces cikk, amiben egy anyuka összeszedi, hogy a kislánya egyetlen nap alatt hányszor borult ki valami apróságon (42 azt hiszem). Nekem is vannak ilyen sztorijaim, amik azért inkább utólag viccesek, akkor valóban nagyon kiakasztó tud lenni, hogy most tényleg, ezen kell annyira hisztizni? (Persze, tudjuk, hogy valójában nem azon, na de mégis nehéz ez.) Eszembe jutott, hogy ha a gyerekek írnának ilyen listát, vajon hány tétel lenne rajta? Hányszor mondunk egy nap nem-et, hányszor nem figyelünk oda, amikor valami fontosat akarnak mondani, mutatni, hányszor nem vesszük észre, hogy kapcsolódásra lenne szükségük, hányszor teszünk, vagy mondunk olyat türelmünket veszítve, amit aztán magunk is megbánunk? Azt hiszem, minimum egálban vagyunk.