Különórák - nem akarok mennni!

A "beszoktatást" nem úsztuk meg 7 éves fiamnál sem, aki magántanulóként van itthon. Hosszú előtörténete van az ő ilyen-olyan foglalkozásokra járásának, ezt most nem részletezném. Több mint egy éve nem járt sehova, aminek részben az volt az oka, hogy nem tudtuk megoldani, hogy elvigyük. Nyár végén elkezdtem keresgélni, hogy mi is az, ami érdekelhetné őt. Ha őt kérdeztem, vagy felvetettem bármit, mindig elzárkózott. Szerintem nagyon szépen énekel, koordinált a mozgása, szeret színészkedni, harcolni, tehát ilyen irányokba próbáltam terelgetni, tanulhatna énekelni, táncolni, harcművészetet. Már korábban is gyakran mondta, hogy ő ezeket csak itthon szeretné csinálni, neki senki ne mondja meg, hogy mit adjon elő. Ezt valahol meg is értettem, egy művésznek valóban ne korlátozzák az előadói szabadságát De azért szerettem volna, ha ezekben tud fejlődni, és van valami rendszeres elfoglaltsága, amit szeret és barátokat is szerezhet hasonló érdeklődési körű gyerekekből. Mivel nagyon profin kezeli a számítógépet és jövőbeni tervei között is valami számítógépes munka szerepel, jött az újabb ötlet, hogy tanulhatna programozást. Ehhez végre volt kedve, legalábbis hajlandó volt az apukájával elmenni egy bemutató órára. Tetszett neki, megbeszéltük, hogy járni fog. Az első óra előtt néhány órával azonban kiderült, hogy ő azt hitte, hogy én is végig ott leszek vele. Mikor kiderült, hogy nem, közölte, hogy akkor ő inkább nem akar járni. Akkor árulta csak el, hogy igazából a bemutató órán is nagyon izgult, de valamennyire megnyugtatta a tudat, hogy az apukája a közelben van. Hát hirtelen nem tudtam, hogy mi a fenét kezdjek ezzel a szituációval, mérges voltam, hogy ezt miért nem előbb mondta, akkor még tudtunk volna dolgozni az ügyön. Győzködtem, hogy nem lesz semmi baj, ott leszünk a közelben, az oktatónak megvan az én telefonszámom, stb, de nem nyugtatta meg. Felhívtam az apukáját, akinek ilyen esetben mindig ki tudom dühöngeni magam, elmondtam, hogy ez mennyire kellemetlen, így az utolsó pillanatban lemondani, és lehet, hogy egy hónapot így is ki kell fizetnünk. És hogy mennyire nincs kedvem ahhoz, hogy ha ottmaradunk az épületben, ahogy kérte, akkor meg a másik két gyerek fogja halálra unni magát, a húga pedig reklamálni fogja a fagyit, amit már előtte megbeszéltem vele, hogy neki is legyen valami érdekes a dologban. A gőz kiadása után a fiammal is beszélt, nem tudom mit mondott, a fiam mindenesetre sírt egy jót, és végül abban állapodtunk meg, hogy erre az első alkalomra még menjen el, aztán ha nem tetszik neki, akkor nem kell többet. Még beszélgettünk, hogy mi hogy lesz, és hogy 10 percet még ott tudunk maradni az épületben, utána megyünk csak el. Megnyugodott, elment játszani, majd nemsokára lelkesen jött, hogy mikor indulunk már. Odafelé az autóban mondta, hogy megint kezd felkavarodni a gyomra. Hát itt sok lehetőségem nem volt meghallgatásra, ezért mondtam neki, hogy igyon egy kis kólát. (Magamnak vettem, mert szédelegtem, amúgy nálunk a kóla gyógyszernek számít, ha valakinek rossz a gyomra. Azt tudja ő is, hogy a gyomorgörcs az izgulás jele, úgy gondoltam ennyi "csalás" belefér.) Fel voltam készülve, hogy még ott a kezdés előtt meg kell hallgatnom. Mikor kiszálltunk az autóból, nem mentünk egyből be, volt egy nagyobb füves terület, ott a húgával szaladgáltak kicsit, ezt hagytam. Aztán bementünk és mondtam neki, hogy akkor még 10 percig itt leszünk, és ha véletlenül dinoszauruszok ugranának ki a monitorból, akkor megmentjük. Ezen nevetett. Simán bement, leült a helyére. Amíg lehetett, figyeltem az ajtóból, érdeklődve nézelődött. 1,5 óra múlva pedig egy borzasztó lelkes gyerek jött ki. Tartottam tőle, hogy unni fogja, hogy nem fog neki tetszeni, hogy itt megmondják, hogy mit kell csinálni, nem kísérletezhet kedvére. De ezzel nem volt semmi gondja. Szóval kicsit megkérdőjeleztem magamban, hogy korábban az volt-e a valódi ok, amiért nem akart menni, mert neki ne mondják meg, hogy mit kell csinálni. A következő, amivel megpróbálkozunk, az a capoeira lesz, szerintem nagyon neki való. Közben próbálom figyelni magam, hogy én miért is akarom, hogy valahová járjon. Csak azért, mert minden gyerek jár és milyen szülő az, aki nem biztosít ilyen lehetőségeket a gyerekének? Csak mert szeretnék büszke lenni rá, hogy milyen ügyes? És őt is, hogy csak valami félelem tartja vissza a dologtól, amit le tudunk küzdeni, vagy ahhoz a dologhoz valóban semmi kedve.