Ugrás a fő tartalomra

Baba sírásának meghallgatása vol2.



Túl vagyunk az esti vígasztalhatatlan sírások korszakán. Akkor már megtapasztaltam, hogy a meghallgatás, ha sikerül, tényleg segít, utána a baba kisimult, vagy alszik egy jót. Sok-sok békés nap következett, aztán egy ideje újra vannak ezek a sírások, amikor semmi de semmi nem segít és gyanús, hogy itt bizony meghallgatás kell. Már nem este, inkább délelőtt, vagy kora délután. Szopizik, majd egyszercsak kezdődik az éktelen ordítás. Olyan hangos, hogy szinte már fáj. Először persze arra gondolok, hogy vajon elfogyott a tej? Vagy éppen túlságosan jön még? Nem, egyik sem. Megpróbálom visszatenni, de pár másodperc után ugyanaz az ordítás. Gondolkodom, hogy mégis mi baja lehet, az első alkalmak egyikén komolyan felmerült, hogy talán orvoshoz kéne vinni, mintha fájna valamije. De nem, mert viszonylag rövid idő alatt megnyugodott, és semmi jele nem volt, hogy bármi baja lenne. Szóval marad a meghallgatás. Fogom az ölemben, és arra gondolok, hogy most valami nagyon nehéz neked. Keresem a tekintetét, ami nem könnyű egy ordító babánál, de ha sikerül, akkor látom, hogy igen, most ez kell. Van, hogy nálam is eltörik a mécses. Aztán picit megnyugszik, keresi a cicit, odaadom, és szinte azonnal elalszik, jó sokat, 3 órákat alszik egy ilyen meghallgatás után. Amúgy annyira nem jellemző ez, gyakoriak a félórás minialvások. Nem tudom, mi a feldolgoznivalója ilyenkor. Talán egyszerűen csak tágul a világ, egyre több az információ. Vagy a szopizással kapcsolatos, amikor nekem még nagyon fájt, és talán korábban elvettem tőle a cicit, mint ahogy ő szerette volna. Jó lenne tudni, de ez igazából mindegy is, a meghallgatás hatékonyságát nem befolyásolja. Amit még kipróbálok: szopizás közben csak rá figyelek. Csábító ilyenkor olvasgatni, leveleket intézni, de úgy döntöttem, hogy ezt most nem csinálom, csak rá koncentrálok. Ő nem, nézelődik, vagy becsukja a szemét (ez mindig is így volt), de én akkor is. (Kivéve ha látom a középsőn, hogy nagyon rosszul esik neki, hogy kimarad valamiből, akkor neki is igyekszem osztani a figyelmemből.)
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a ...
Megjegyzés küldése
További információk

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk