Érzelmi projekt - vécégondok

Alább egy cikk (nyers)fordítását találjátok: egy gyönyörű történet, hogyan segített egy anyuka a fiának a Kapcsolódó Nevelés összes eszközével legyőzni a vécézéstől való félelmét. És a  végén nem csak a kakiügy oldódott meg, hanem valami sokkal több történt.

Néha a gyerekeink olyan nagy érzelmeket tartogatnak, amit nem lehet kisebb meghallgatásokkal kiengedni. Ezeket „érzelmi projektek”-nek hívjuk. Alább egy anyuka története, hogyan használta a Kapcsolódó Nevelés összes eszközét a sírás meghallgatásától a páros meghallgatásig, hogy segítsen a fiának legyőzni a vécétől való hirtelen fellépő félelmét.

Egy nagy tengerentúli utazás után a fiam egyszer csak nem akart többet kakilni. Olyan sokáig visszatartotta, ameddig csak bírta, ezért egész nap kényelmetlenül érezte magát, és amikor kakilnia kellett, összeszorította a fenekét, lábujjhegyen járkált, félelemmel a szemében és a testében.

Gyakran kijött egy kis kaki, úgyhogy naponta többször át kellett öltöztetnem. És volt, hogy újra pelenkát adtam rá alsónadrág helyett. Az, hogy folyton át kellett öltöztetnem, meg ki kellett cserélnem a pelenkáját és hogy láttam, hogy fél, nagyon megviselt. Mind a ketten meg voltunk akadva, és úgy éreztem, nem tudok neki ebben segíteni.

Először is elvittem az érzéseimet meghallgatásba. Sírtam, dühöngtem, beszéltem, rázkódtam, ütöttem, toporzékoltam, hogy milyen nehéz ez az egész nekem. Egy varázspálcát akartam, azt akartam, hogy legyen vége, hogy valaki jöjjön és javítsa meg, tudni akartam, hogy ez nem fog örökké tartani. Minél több időt foglalkoztam a dologgal kapcsolatos érzéseimmel, annál kevésbé zavart, amit csinál és annál inkább éreztem, hogy fogok tudni segíteni neki.

Segítséget is kértem! Írtam Pattynek, aki segített megérteni, hogy mi történik a fiammal, és megadta a kulcsot, ami még hiányzott ahhoz, hogy igazán tudjam az eszközöket használni: Haladj lassan!

Természetesen szerettem volna, ha ez az egész eltűnik amilyen gyorsan csak lehet, szóval ezeket az érzéseket újra el kellett vinnem meghallgatásba.

Amikor készen álltam rá, hogy dolgozzak a fiammal, beszélgettem vele a kakijáról, hogy mennyire fontos szerepe van, és hogy mennyire fontos, hogy elengedje. Elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy ennyire aggódik miatta, és hogy itt vagyok, segítek neki, amíg újra szívesen kakil majd.

Legközelebb amikor láttam, hogy lábujjhegyen topog az aggodalmas arckifejezéssel, közel mentem hozzá és átöleltem. Azt mondtam: Hé, pajtás, úgy tűnik kakilnod kell. Segítek.” Ennyi kellett, hogy sírni kezdjen – keményen küzdött ellenem, és ezt kiabálta: Nem, nem, NEM, nem akarom!

Tartottam, de nem tettem kísérletet arra, hogy bárhova menjünk, csak emlékeztettem, hogy el kell menni kakilni és én segíteni fogok. Ő sírt és sírt és küzdött ellenem. Ahogy csillapodott a sírás, újra emlékeztettem és lassan tereltem a vécé felé. Jött velem, és ahogy elkezdett pánikba esni, megálltam, tartottam őt és hallgattam őt, emlékeztetve, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire fontos lenne kakilnia és hogy hogyan fogok segíteni neki. Ez a folyamat eltartott egy darabig, ahogy lassan haladtunk a vécé felé.

Több ilyen epizódunk volt, volt, amelyik másfél órán át tartott.

Egy másik sírás meghallgatás pelenkázás közben történt. Ahogy nem akart a vécére menni kakilni, ugyanúgy utálta, ha átöltöztettem és kiszedtem a kakit a nadrágjából. Egyszer, amikor észrevettem, hogy kaki van a pelenkájában, határt szabtam, odamentem hozzá és közöltem, hogy ki kell vennünk a kakit. Megpróbált elmenekülni tőlem, kétségbeesetten próbálta elkerülni a pelenkacserét. Lassan közeledtünk a pelenkázóasztal felé, és ahogy ott feküdt, több mint másfél órát töltöttünk azzal, hogy sírt, küzdött, izzadt, és rugdosott, ahogy fogtam a nadrágja tetejét és mondtam neki, hogy le fogom venni a nadrágját. Nem vettem le, és nem fogtam le, csak figyeltem, ráöntöttem a szeretetemet, ahogy azon a hatalmas fájdalmon dolgozott, amit magában tartott.

Ezek a sírás meghallgatások rendszeresek és intenzívek voltak az első 4 napban, majd a következő egy hétben lassan csökkentek. Az egyik ilyen alkalom után, amikor a nagymamája is ott volt, újra elkezdett a vécébe kakilni.

A rendszeres sírás meghallgatás mellett rendszeresen gyerekidőztünk a fiammal, hogy biztosítsam a szoros kapcsolatunkról, és hogy a kapcsolatunk a közös mókáról és játékról is szól, nem csak a kemény munkáról. A gyerekidőben nála volt az irányítás, és azt tettem, amit csak szeretett volna. Nagyon sokat fociztunk és játszottunk az ágyban. Élveztem vele lenni, és mutattam, hogy mindennek nagyon örülök, amit csinál.

A nevetés meghallgatása nehéz ügy volt nekem ebben a témában. Mivel annyira el voltam akadva ezzel a témával, nehéz volt a dolog vicces oldalát megtalálni. Megpróbáltam, hogy félek a vécétől, de nem nevetett rajta. Kipróbáltam, hogy össze-vissza rohangálok és úgy csinálok, mintha mindenhova odakakilnék, csak a vécébe nem: ezen csak első alkalommal nevetett. Próbáltam élét venni annak a dolognak, hogy bemegy a kaki a nadrágjába ezzel: „Jaj, ne! Egy kaki van a nadrágodban! Hogy került az oda? Az ablakon repült be? Mit csinálunk vele? Hova tegyük?” Ez elég jól működött, különösen miután volt néhány sírás meghallgatásos epizódunk és nekem is sok-sok meghallgatásom volt: akkor már mindketten tudtunk egy kicsit lazábbak lenni a témával kapcsolatban és viccelni vele.

Ez egy nagy érzelmi projekt volt a fiamnak. Még mindig nem tudom biztosan, hogy mitől félt annyira, de van néhány ötletem. Attól, hogy végigcsináltuk ezt a nagyon nehéz dolgot, úgy éreztem, hogy bármit képes vagyok megoldani. Mindkettőnknek magabiztosságot adott, hogy tudjuk kezelni az érzelmeinket, erősítette a kapcsolatunkat, és a fiamnak nagyobb érzelmi teret adott. Miután túlvoltunk ezen az ügyön, a fiam sokkal nyugodtabb és boldogabb lett. Könnyebben nevetett, kreatívabb és felfedezőbb lett. Lelkesebben sajátított el új készségeket, és ami a legjobb: nem kellett többé pelenka és nyugodtan használta a vécét.

Forrás:  https://www.handinhandparenting.org/2010/02/emotional-project-toilet-troubles/