A gyerekeim egész délután papás-mamást játszanak. Mindent együtt,
illetve felváltva csinálnak, fürdetés, öltöztetés, altatás, játék, pont
mint mi, a szüleik. A fiam el is mondja, hogy milyen jó, hogy ezeket a
dolgokat ők látják, majd tudják, hogyan kell csinálni (hú, azért ez
óriási nyomás és felelősség!). És ő is szoptat, neki víz jön.
Szerencsés, hogy neki van mintája. De sok mai apuka nem úgy nőtt fel,
hogy az apukája gondoskodó lett volna, vagy egyáltalán jelen lett volna.
Ezért aztán bármennyire is szeretne, nem tudja, hogyan kapcsolódhatna
babájához, kisgyerekéhez. Sokszor halljuk: Majd ha lehet vele focizni!
De akkor sem megy egyik pillanatról a másikra annyi év kihagyás után.
Csoportjainkba szeretettel várjuk az apukákat is, és ha valaki kifejezetten
férfitársaságra vágyik, szervezünk apukacsoportokat is ;)
Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése