A gyerekeim egész délután papás-mamást játszanak. Mindent együtt,
illetve felváltva csinálnak, fürdetés, öltöztetés, altatás, játék, pont
mint mi, a szüleik. A fiam el is mondja, hogy milyen jó, hogy ezeket a
dolgokat ők látják, majd tudják, hogyan kell csinálni (hú, azért ez
óriási nyomás és felelősség!). És ő is szoptat, neki víz jön.
Szerencsés, hogy neki van mintája. De sok mai apuka nem úgy nőtt fel,
hogy az apukája gondoskodó lett volna, vagy egyáltalán jelen lett volna.
Ezért aztán bármennyire is szeretne, nem tudja, hogyan kapcsolódhatna
babájához, kisgyerekéhez. Sokszor halljuk: Majd ha lehet vele focizni!
De akkor sem megy egyik pillanatról a másikra annyi év kihagyás után.
Csoportjainkba szeretettel várjuk az apukákat is, és ha valaki kifejezetten
férfitársaságra vágyik, szervezünk apukacsoportokat is ;)
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése