Kisbabás szülők védelmében

Elsőgyerekes, kisbabás szülők védelmében. Sokszor halljuk, hogy ugyan már, csak egy picivel van otthon, mi abban olyan fárasztó. Vagy az anyukák saját magukat ostorozzák: te hogy bírod a hárommal, én ettől az egytől megőrülök. Elárulom: ha csak a kicsivel vagyok, én is sokszor megőrülök :) Meg persze a hárommal is, de az szinte mindig könnyebb. Ez lehet, hogy nagyon hihetetlenül hangzik, és tudom, nem mindenki ilyen szerencsés, meg nem mindegy a korkülönbség, de azt hiszem néhány általánosságot levonhatunk. Én borzasztóan lefáradok, ha a picivel kettesben kell bármit is megcsinálnom. Ha egyáltalán meg tudok. Igen, egy mosást berakni csak 5 perc. Lezuhanyozni szintén 5 perc. És ennyi időre nyugodt szívvel rá is bízom a picit a nagytesókra, remekül elszórakoznak. Ha meg picit sír, nyűglődik, hát mégsincs egyedül. Ez az 5 perc viszont túl hosszú tud lenni, ha a babát magammal kell vinnem, ha nem akar semennyit sem egyedül lenni, pihenőszékben, etetőszékben, más biztonságos helyen ücsörögni. Ha leteszem, akkor meg mindenhova felmászik, megszerez, szétszed, amit nem kéne. Pillanatok alatt, nemhogy az 5 perc alatt, amíg végzek. Olyan egyszerű dolgok, mint elindulni, eljutni valahova, vásárolni, elintézni valamit sokkal könnyebb, ha van aki szórakoztassa a babát. Hátsó ülésre háttal bekötött picivel autózni sokszor rémálom. Nem lát, unatkozik, ordít. Ha végre elhallgat, akkor meg aggódni kezdesz. És nemcsak a szórakoztatás, óriási segítség tud lenni, hogy oda tudnak hozni egy csomag törlőkendőt, ki tudják nyitni az ajtót előttem. Ez a praktikus része. A lelki része: ha több gyereked van, akivel ezt már végigélted, látod a fényt az alagút végén. Majd elmúlik. Jön más, de ennek vége lesz, megoldjuk, vagy csak túléljük. Iszonyatosan fárasztó az egésznapos szorongás, amit már észre sem veszel, hogy aggódsz, hogy ez normális, mit csináljak, jól csinálom? És akkor még nincs is kihez szólni. Sokan panaszkodnak az értelmes társaság hiánya miatt. Az első gyerekemmel én ezt annyira nem éltem meg, de ez az én speciális helyzetemnek volt köszönhető. Nehezen teremtek (teremtettem?) kapcsolatokat, a baba ürügyén viszont kinyílt számomra a világ, megismertem egy csomó embert, sokkal többet mozdultam ki, mint korábban. A gyereknevelést is sikeresebbnek éltem meg, mint a korábbi munkámat. Tudom, hogy sok szülőnél ez éppen fordítva van. És most harmadszorra már én is nehezebben gügyögök egész nap a picivel. Bár én minden gyerekemet születésüktől fogva értelmes, önálló akarattal és elképzelésekkel bíró lényeknek tekintem és csodálattal nézem a fejlődésüket, azért lássuk be, egész más minőség egy nagyobb gyerekkel egy olyan játékot játszani, ami saját jogán is élvezetes. És hát eljátszanak együtt. A baba is sokkal nyugodtabb, ha több ember veszi körül. Egyszerűen számára ez a természetes. El tudom képzelni, ahogy csodálkozik magában: de hát hol a többi ember? Ha az anyuka limbikus rendszere folyton vészhelyzetet jelez, mert egyedül van, ezt adja át a babának is. Az elsővel is azért jöttem-mentem annyit, mert ha emberek között voltunk, minden oké volt. Otthon már kevésbé. Ha vannak tesók, mindig adott a program. A harmadik gyerekem nagyon kiegyensúlyozott baba, de ha mégis nehezebb napja van, egyből arra gondolok, úristen de nehéz lehet, ha minden nap ilyen. És egy első babával bizony sokszor ilyen. Szóval kedves elsőgyerekes, kisbabás anyukák: nem a ti hibátok! Ez iszonyatosan nehéz. És ennek nem így kellene lennie. Fogjatok össze, támogassátok egymást, együtt minden könnyebb!