Elsőgyerekes, kisbabás szülők védelmében. Sokszor halljuk, hogy ugyan
már, csak egy picivel van otthon, mi abban olyan fárasztó. Vagy az
anyukák saját magukat ostorozzák: te hogy bírod a hárommal, én ettől az
egytől megőrülök. Elárulom: ha csak a kicsivel vagyok, én is sokszor
megőrülök :)
Meg persze a hárommal is, de az szinte mindig könnyebb. Ez lehet, hogy
nagyon hihetetlenül hangzik, és tudom, nem mindenki ilyen szerencsés,
meg nem mindegy a korkülönbség, de azt hiszem néhány általánosságot
levonhatunk. Én borzasztóan lefáradok, ha a picivel kettesben kell
bármit is megcsinálnom. Ha egyáltalán meg tudok. Igen, egy mosást
berakni csak 5 perc. Lezuhanyozni szintén 5 perc. És ennyi időre nyugodt
szívvel rá is bízom a picit a nagytesókra, remekül elszórakoznak. Ha
meg picit sír, nyűglődik, hát mégsincs egyedül. Ez az 5 perc viszont túl
hosszú tud lenni, ha a babát magammal kell vinnem, ha nem akar
semennyit sem egyedül lenni, pihenőszékben, etetőszékben, más
biztonságos helyen ücsörögni. Ha leteszem, akkor meg mindenhova
felmászik, megszerez, szétszed, amit nem kéne. Pillanatok alatt, nemhogy
az 5 perc alatt, amíg végzek. Olyan egyszerű dolgok, mint elindulni,
eljutni valahova, vásárolni, elintézni valamit sokkal könnyebb, ha van
aki szórakoztassa a babát. Hátsó ülésre háttal bekötött picivel autózni
sokszor rémálom. Nem lát, unatkozik, ordít. Ha végre elhallgat, akkor
meg aggódni kezdesz. És nemcsak a szórakoztatás, óriási segítség tud
lenni, hogy oda tudnak hozni egy csomag törlőkendőt, ki tudják nyitni az
ajtót előttem. Ez a praktikus része. A lelki része: ha több gyereked
van, akivel ezt már végigélted, látod a fényt az alagút végén. Majd
elmúlik. Jön más, de ennek vége lesz, megoldjuk, vagy csak túléljük.
Iszonyatosan fárasztó az egésznapos szorongás, amit már észre sem
veszel, hogy aggódsz, hogy ez normális, mit csináljak, jól csinálom? És
akkor még nincs is kihez szólni. Sokan panaszkodnak az értelmes
társaság hiánya miatt. Az első gyerekemmel én ezt annyira nem éltem meg,
de ez az én speciális helyzetemnek volt köszönhető. Nehezen teremtek
(teremtettem?) kapcsolatokat, a baba ürügyén viszont kinyílt számomra a
világ, megismertem egy csomó embert, sokkal többet mozdultam ki, mint
korábban. A gyereknevelést is sikeresebbnek éltem meg, mint a korábbi
munkámat. Tudom, hogy sok szülőnél ez éppen fordítva van. És most
harmadszorra már én is nehezebben gügyögök egész nap a picivel. Bár én
minden gyerekemet születésüktől fogva értelmes, önálló akarattal és
elképzelésekkel bíró lényeknek tekintem és csodálattal nézem a
fejlődésüket, azért lássuk be, egész más minőség egy nagyobb gyerekkel
egy olyan játékot játszani, ami saját jogán is élvezetes. És hát
eljátszanak együtt. A baba is sokkal nyugodtabb, ha több ember veszi
körül. Egyszerűen számára ez a természetes. El tudom képzelni, ahogy
csodálkozik magában: de hát hol a többi ember? Ha az anyuka limbikus
rendszere folyton vészhelyzetet jelez, mert egyedül van, ezt adja át a
babának is. Az elsővel is azért jöttem-mentem annyit, mert ha emberek
között voltunk, minden oké volt. Otthon már kevésbé. Ha vannak tesók,
mindig adott a program. A harmadik gyerekem nagyon kiegyensúlyozott
baba, de ha mégis nehezebb napja van, egyből arra gondolok, úristen de
nehéz lehet, ha minden nap ilyen. És egy első babával bizony sokszor
ilyen. Szóval kedves elsőgyerekes, kisbabás anyukák: nem a ti hibátok!
Ez iszonyatosan nehéz. És ennek nem így kellene lennie. Fogjatok össze,
támogassátok egymást, együtt minden könnyebb!
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése