Ha már múltkor merészkedtem írni róla, folytatom a kütyütémát. Hír volt
nemrég, hogy egy 11 éves lány megszökött egy közösségi alkalmazáson
keresztül megismert 15 éves gyerekkel (azt hitte, hogy fiú, majd
kiderült, hogy lány). Nagyon sok szülőnek az volt az első reakciója,
hogy na ezért nem kell a gyerek kezébe okostelefont adni. Teljesen
megértem egyébként, valóban nagyon ijesztő gondolat, hogy a mi gyerekünk
is esetleg ilyesmit csinálna. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ha nincs lehetősége
a gyereknek ilyen oldalakon lógni, akkor nem lesz baj. Őszintén szólva
nekem is vannak olyan gondolataim a mai napig a baleset óta, hogy
játszótér nélkül is fel lehet nőni. De közben tudom, hogy erősen
korlátoznám őket, ha soha többé nem engedném őket mászókázni, és még így
se biztos, hogy el tudnám kerülni a bajt. Fogalmam sincs, hogy mi
zajlik a hírben szereplő családban, hogy jutott a kislány arra a
gondolatra, hogy jó ötlet összepakolni a bőröndjét és elindulni a
világba. (Meg hogy egyáltalán mi igaz a hírből, érdemes a bulvármédia,
sőt az egész média híreit fenntartásokkal kezelni.) Nem akarom őket
hibáztatni, azt állítani, hogy biztos valami nincs rendben, és biztos,
hogy ez nálunk nem fordulhat elő. Mégis bízok a gyerekben, és magamban,
hogy ilyet nem fog csinálni. A 9 éves fiam hiába használ olyan
alkalmazásokat, amikre hivatalosan még be sem regisztrálhatna, attól ő
még nem egy túlérett gyerek, aki 15 évesen majd megszöktet egy lányt,
hanem ugyanolyan 9 éves, mint bármelyik másik 9 éves. Sőt! Ő még mindig
szeret pl. szerepjátékozni. Délelőtt elmentünk a játszóházba, ahova majd
a legkisebb járni fog. Először nem tudta beazonosítani a helyet, nem
emlékezett rá, de amikor mondtam neki, hogy tudod, ahol az a kis bolt,
meg kiskonyha van, felcsillant a szeme. Ja, az! Az szuper! És ahogy
megérkeztünk egyből be is ült a boltba, és kiszolgált minden
kisgyereket, aki jött hozzá vásárolni.
Szóval én azt gondolom, hogy nem ezen múlik, hogy adunk-e okostelefont a
kezébe, vagy sem. Én abban hiszek, hogy meg kell tanítsam a
használatára, minél korábban. Ha valaki úgy érzi, hogy ráér, rendben
van. De abban biztos vagyok, hogy pusztán a tiltás, az elkerülés nem
védi meg őket örökké.
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése