Szoptatás: örök
megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít
majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem
értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek
fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy
tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem
tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől
tudatosan a tápszerezést választja.
Nekem soha nem volt
a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra,
hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem
szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme
a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat:
Az első gyerekemnél
nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig
szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle,
fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz.
Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A
másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a fejemben, őt
20 hónaposan választottam el, egyszerűen már kényelmetlen,
kellemetlen volt. Akkor már ismertem a Kapcsolódó Nevelést. Picit
nehezebb volt, mert a lányom jobban ragaszkodott hozzá, de a Kapcsolódó Nevelés
eszközei segítettek. Az éjszakát pl. átaludta, miután pár
estén keresztül meghallgattam a sírását.
A harmadik
gyereknél, őszintén szólva még csak tervben volt, de már azon
dolgoztam páros meghallgatásban, hogy ha esetleg lenne még egy
gyerekünk, nem akarom szoptatni, nem akarom újra ezt a mizériát.
A fájdalmat az elején, hogy minden csupa tej, átázik a ruhám,
úgy kell öltözködnöm, hogy könnyen tudjak bármikor szoptatni
stb. Amikor megszületett, az első hetek vele is nagyon fájtak.
Erre számítottam, de arra nem, hogy 2 hét után nem múlik el. 2
hónapig küzdöttünk, szoptatási tanácsadó is járt nálunk
(köszönet neki, hogy nem ítélkezett, támogatott, bárhogy is
döntök). Akkor végre elmúltak a sebek és a fájdalom és élvezni
kezdtem a szoptatást, jobban, mint a két nagynál korábban. Talán
azért, mert akkor azért már kicsit úgy éreztem, hogy végül is
ezt nem muszáj, dönthetek úgy, hogy nem szoptatok. És bármi
rossz is történik a fiammal, a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel
át tudom segíteni rajta. Nagyjából 1 hónapos kora óta már
kapott cumisüvegből először lefejt tejet, majd tápszert. Hogy
tudjak egy kicsit pihenni, majd hogy tudjak dolgozni. Simán
elfogadta, az apukájával pedig kezdettől nagyon szorosan voltak.
Vele kezdettől alkalmaztam a sírás meghallgatás módszerét, az
is felszabadulás volt, hogy van eszközöm, nem a cici az egyetlen,
ami beválik (mint ahogy a lányomnál tűnt. A nagyfiamnál
egyébként nem, nem próbálkoztam folyton szoptatni, mert úgysem
használt, de akkor még elég tehetetlen és tanácstalan voltam
sokszor, hogy de akkor mit kezdjek vele, ha sír). Nem emlékszem,
hogy különösebben utáltam volna a szoptatást, vagy vártam volna
a végét. Persze a két nagy mellett a szoptatást sokszor
kihasználtam arra, hogy valami mást csináljak közben, de volt
sokszor olyan is, hogy közben teljesen összekapcsolódtunk.
Aztán 9 hónaposan
elkezdett harapni. Talán figyelemfelkeltésből, nem tudom, és
egyik alkalommal úgy ráharapott a cicimre, hogy hangosan
feljajdultam, amitől ő nagyon megijedt. Onnantól 3 napig nem volt
hajlandó szopizni. Borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha engem
utasítana el. Csak sírtam és sírtam, annyira kiborultam, hogy a
férjemnek haza kellett jönnie. SOS felhívtam egyik oktatótársamat
is tanácsért, meghallgatásért. Úgy nézett ki a dolog, hogy
kínáltam a cicit, először olyan volt, mintha be akarná kapni,
majd az utolsó pillanatban elkapta a fejét, és nagyon sírni
kezdett. A cumisüveget elfogadta. Még szerencse, különben igazán
kétségbe estem volna. (Szilárd ételt minimálisat evett, épp
csak kóstolgatott.) Olyan is volt, hogy bevette a szájába, majd
szép lassan rászorított, közben figyelte, mit reagálok.
Igyekeztem nem kiabálni, de hát fájt, na. A végén mindig sírás
lett a vége. Kettős érzésem volt, egyrészt olyan nagyon nem
bántam volna, ha nem kell többet szoptatnom, csak ne így legyen
vége, másrészt a 9 hónap még eléggé a lélektani határom
alatt volt. Írtam szoptatási tanácsadónak, írtam kötődős
csoportba, ahol azt a tanácsot kaptam, hogy ne adjak cumisüveget,
sok testkontaktus, kínálgassam és majd visszaszokik. Emellé
kaptam egy jó adag bűntudatkeltést, rögtön meg is bántam, hogy
írtam oda, de nagyon kétségbeesett voltam. Kapcsolódós
anyukatársaimmal pedig arra jutottunk, hogy kezelhetném ezt a
helyzetet szelíd határszabással. Logikusnak tűnt, de a
megvalósítás nagyon nem ment. Annyira sírt, mintha kínoznám.
Nekem pedig nagyon nehezemre esett legyőzni a félelmet, hogy újra
harapni fog.
És folyton az
érzés, hogy nem akar engem, nem akar kapcsolódni hozzám. Nekem is
nehéz volt így kapcsolódni hozzá, de aztán próbáltam sokat
játszani vele, figyelni rá. Sokat nevettünk akkor, és szép
lassan el tudtam hinni, hogy hiszen nem engem utasít el, hanem csak
a cicit. Én nem a cici vagyok. Ugyanúgy nem a cici vagyok akkor
sem, amikor szoptatok.
Pihentettem a
dolgot, talán 1-2 napig nem is kínáltam. Fejtem addig, napi 3
órát, de egyre kevesebb jött le, egyre több tápszert kapott
mellé. 3 nap után elfogadta újra, egy barátnőm volt nálam meg
akartam mutatni neki, hogy mit csinál Regő, amikor kínálom a
cicit, van-e valami ötlete. És akkor elfogadta, biztos vagyok
benne, hogy azért, mert nem voltam egyedül és lelazultabb voltam.
De valahogy már nem olyan lelkesen szopizott, mintha készenlétben
lett volna, hogy most mi lesz. Igazság szerint én is készenlétben
voltam. De egy idő után úgy tűnt megoldódott a dolog.
Nem sokkal később,
talán 2 hét múlva jött az újabb krízis. Beteg lettem, nehezemre
esett szoptatni, csak reggel és este kapott. De nem úgy tűnt, hogy
kevesellné. Közben persze a tejem ettől és a betegségtől tovább
apadt. Aztán ő lett beteg, be volt dugulva az orra, és megint
harapott. És megint sírt, nem fogadta el, én meg szinte pánikban
voltam, hogy megint harap, kényszeredetten kínáltam. És akkor azt
éreztem, hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer. Akkor ennyi
volt. Persze sok-sok bűntudattal, és a mindig támogató férjemen
is azt éreztem, hogy azért csak jó lenne még egy kicsit
próbálkozni. Egyszerűen nem kínáltam többet, és figyeltem,
hogy hiányzik-e neki, van-e valami változás a viselkedésében,
hangulatában. Néha elbizonytalanodtam, hogy nem akar-e mégis
szopizni. Akkor elképzeltem, hogy most mit tennék, ha semmiképp
nem tudnék szoptatni, mondjuk levágták mindkét mellem. És akkor
azt tettem. Figyeltem rá, ha rossz érzése volt, meghallgattam,
játszottunk, nevettünk. Volt egy nagyon fontos meghallgatásom is
akkor ezzel kapcsolatban. A párom azt javasolta, hogy merüljek el
abban az érzésben, hogy nem fogok többet szoptatni, nem lesz több
babám. Ezen tudtam sírni, és rájöttem, hogy amit igazán
gyászolok, az az, hogy ő olyan gyorsan felnőtt. Hogy sokkal
kevesebb pillanatot tudtam úgy megélni vele, mint annak idején az
elsővel. És hogy ez mennyire igazságtalan, hogy ilyen sokat
vagyunk egyedül és nem tudjuk úgy élvezni ezt az időszakot,
ahogy lehetne, ahogy kellene. És közben láttam, hogy annyira
vidám, és kiegyensúlyozott, tényleg annyira nem az számít, hogy
szoptatom-e. Volt dolgom a bűntudatommal, és azokkal a külső
hangokkal is, akik szerint minimum 2 évig kell szoptatni, lehetőleg
minden nyikkra és a gyerek dönti el, hogy mikor van vége. Nekik
elmondtam ott a meghallgatásban, hogy mit gondolok erről.
Elképzeltem, hogy egy tüntetésen ilyen transzparenseket tartok
fel: Le a szoptatással! Állítsák vissza a tápszer becsületét!
Ezen nagyon nevettem. Azt hiszem ez a meghallgatás volt a kulcs,
hogy teljesen békében legyek azzal, hogy ennek a korszaknak vége
lett.
Amikor ezt a sorokat
írom, Regő majdnem 1 éves, kiegyensúlyozott, örökmozgó, örök
felfedező, kitartó, barátkozó kisfiú. Mindenkinek mosolyt csal
az arcára. Talán később lesz ebből „baj”, nem tudom, de most
annyira világosan látom, hogy nem ez számít. Anyukák, tényleg
nem számít, hogy szoptattok, vagy cumisüvegeztek! Biztosan ki
lehetne elemezni, hogy miért történt ez így, biztosan lehetett
volna mit tenni, hogy tovább szopizzon. De tényleg hiszem, hogy nem
számít. A lényeg a kapcsolódás, hogy ráhangolódjunk a
babánkra, átsegítsük a nehézségeken, nevessünk együtt,
játszunk.
Ja, és a
cumisüveg-mosás. Hát elég macera az tény. De mondjuk pelenkázni
se szeretek annyira, mégis meg kell csinálni, ez van. :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése