Mentem a gyerekekért valamelyik nap a délelőtti
tábor végén. Ahogy bekukucskáltam az üvegajtón, láttam, hogy még tart a
közös játék, amiben a fiam is lelkesen részt vesz. Amikor észrevett,
elmosolyodott, majd rögtön utána elkomorult az arca. Először azt hittem
azért, mert nem akar még hazajönni. Bementem, és onnantól már valahogy
le volt fagyva, hiába próbálták bevonni a játékba.
Majd fájdalmasan megfogta a száját, és akkor a táborvezetőnek leesett a
tantusz, el szeretné mesélni, hogy mi történt, hogy történt egy kis
baleset, és őt ismerve és az elmondás alapján is nagyon megijedt.
Megvígasztalták, utána újra vidáman játszott. De ahogy meglátott, újra
előjött a fájdalmas emlék, amit szeretett volna nekem is elpanaszolni.
Sokszor úgy érezzük, a gyerekek nekünk szülőknek, anyáknak tartogatják a
legrosszabb formájukat, mi kapjuk a legnagyobb sírásokat, hisztiket,
haragot. Ez azért van, mert velünk érzik azt a biztonságot, hogy
megengedjék maguknak ezeknek a rossz érzéseknek a kifejezését.
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése