Mentem a gyerekekért valamelyik nap a délelőtti
tábor végén. Ahogy bekukucskáltam az üvegajtón, láttam, hogy még tart a
közös játék, amiben a fiam is lelkesen részt vesz. Amikor észrevett,
elmosolyodott, majd rögtön utána elkomorult az arca. Először azt hittem
azért, mert nem akar még hazajönni. Bementem, és onnantól már valahogy
le volt fagyva, hiába próbálták bevonni a játékba.
Majd fájdalmasan megfogta a száját, és akkor a táborvezetőnek leesett a
tantusz, el szeretné mesélni, hogy mi történt, hogy történt egy kis
baleset, és őt ismerve és az elmondás alapján is nagyon megijedt.
Megvígasztalták, utána újra vidáman játszott. De ahogy meglátott, újra
előjött a fájdalmas emlék, amit szeretett volna nekem is elpanaszolni.
Sokszor úgy érezzük, a gyerekek nekünk szülőknek, anyáknak tartogatják a
legrosszabb formájukat, mi kapjuk a legnagyobb sírásokat, hisztiket,
haragot. Ez azért van, mert velünk érzik azt a biztonságot, hogy
megengedjék maguknak ezeknek a rossz érzéseknek a kifejezését.
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése