Végre itt vagy!

 

 

 

Mentem a gyerekekért valamelyik nap a délelőtti tábor végén. Ahogy bekukucskáltam az üvegajtón, láttam, hogy még tart a közös játék, amiben a fiam is lelkesen részt vesz. Amikor észrevett, elmosolyodott, majd rögtön utána elkomorult az arca. Először azt hittem azért, mert nem akar még hazajönni. Bementem, és onnantól már valahogy le volt fagyva, hiába próbálták bevonni a játékba. Majd fájdalmasan megfogta a száját, és akkor a táborvezetőnek leesett a tantusz, el szeretné mesélni, hogy mi történt, hogy történt egy kis baleset, és őt ismerve és az elmondás alapján is nagyon megijedt. Megvígasztalták, utána újra vidáman játszott. De ahogy meglátott, újra előjött a fájdalmas emlék, amit szeretett volna nekem is elpanaszolni. Sokszor úgy érezzük, a gyerekek nekünk szülőknek, anyáknak tartogatják a legrosszabb formájukat, mi kapjuk a legnagyobb sírásokat, hisztiket, haragot. Ez azért van, mert velünk érzik azt a biztonságot, hogy megengedjék maguknak ezeknek a rossz érzéseknek a kifejezését.