Mentem a gyerekekért valamelyik nap a délelőtti
tábor végén. Ahogy bekukucskáltam az üvegajtón, láttam, hogy még tart a
közös játék, amiben a fiam is lelkesen részt vesz. Amikor észrevett,
elmosolyodott, majd rögtön utána elkomorult az arca. Először azt hittem
azért, mert nem akar még hazajönni. Bementem, és onnantól már valahogy
le volt fagyva, hiába próbálták bevonni a játékba.
Majd fájdalmasan megfogta a száját, és akkor a táborvezetőnek leesett a
tantusz, el szeretné mesélni, hogy mi történt, hogy történt egy kis
baleset, és őt ismerve és az elmondás alapján is nagyon megijedt.
Megvígasztalták, utána újra vidáman játszott. De ahogy meglátott, újra
előjött a fájdalmas emlék, amit szeretett volna nekem is elpanaszolni.
Sokszor úgy érezzük, a gyerekek nekünk szülőknek, anyáknak tartogatják a
legrosszabb formájukat, mi kapjuk a legnagyobb sírásokat, hisztiket,
haragot. Ez azért van, mert velünk érzik azt a biztonságot, hogy
megengedjék maguknak ezeknek a rossz érzéseknek a kifejezését.
Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése