Ugrás a fő tartalomra

Szülők a gyűlölet ellen



Ismét egy hevenyészett fordítást hoztam nektek, kérlek nézzétek el, ha nem pontos, mert nagyon fontosnak és hasznosnak tartom. Látom magam körül, hogy a szülőket nagyon megrázzák az utóbbi idők eseményei, az egyre több felszínre kerülő erőszak. Posztok születnek arról, hogy vajon érdemes-e, szabad-e egyáltalán gyereket szülni erre a világra. Hogyan védhetem meg a lányomat attól, hogy bántsák. Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat, de van, amit mégis tehetünk, egyrészt keressünk támogatást, más szülőket, akiknek elmondhatjuk a félelmeinket, akik egyszerűen csak tisztelettel meghallgatnak minket. Másrészt érdemes megfontolni a cikkben leírtakat:

A szeretet az első: szülők a rasszizmus, a szexizmus, a homofóbia és a gyűlölet egyéb formái ellen

Nehéz szülőnek lenni ezen a héten

Nehéz koncentrálni. Nehéz nem nézegetni a telefonomat az újabb hírekért. Nehéz visszatartani a sírást miközben össze vagyok zavarodva. Nagyon nehéz nyugodtan gondolni a jövőre ami a gyerekeinkre vár, amikor ilyen híreket hallunk. Ez az őrült választási kampány, a stanfordi erőszakoló, és most Amerika történetének legnagyobb tömegmészárlása.

Nehéz elviselni. Nagyon nehéz. Fáradt vagyok és nagyon szomorú

Gyakran tehetetlennek érzem magam ezekben a helyzetekben, de valamit tenni akarok. Szóval ezen a héten vért fogok adni, pénzt küldök a helyi LMBTQ jogvédő szervezetnek, megírom ezt a cikket és novemberben szavazni fogok, nem számít, milyen rosszul állnak most a dolgok.

Mert mérges vagyok. Nagyon mérges

De üres fecsegés helyett belenézek a szülőképző szemüvegembe és elgondolkodom: „Hogyan lehetne másfajta neveléssel változást elérni?” Nos, úgy tűnik erre mindig van lehetőség. Úgy tűnik mindegy milyen problémával szembesülök, mindig megtalálom az útját, hogy a nevelésen keresztül segítsek. A gyerekek felnevelésével kapcsolatban mindig olyan megoldásokon gondolkodom, amikor a „szeretet az első”. Ezt észben tartva íme 5 dolog, amit szülőként tehetünk a nőgyűlölet és a gyűlölködés ellen.

1. Vedd számba a saját előítéleteidet. Beszélj a gyerekeiddel a kiváltságokról és a hatalmi egyenlőtlenségekről. Ne vegyél fel heteronormatív és etnocentrikus hozzáállást. Beszélj a rasszokról, a nemi indentitásról, a szexuális irányultságról. Amikor úgy beszélsz a „fehérségről”, a nemek kettősségéről, és a heteroszexualitásról, mintha ezek egy vákumban léteznének és ezek lennének a „normák” (vagy teljesen figyelmen kívül hagyod ezeket, az ugyanazt az üzenetet közvetíti), akkor továbbadod a szétválasztást és elfogultságot.

2. Nevelés a nemi elfogultság ellen. Ez még mindig sokkal jobban elfogadott lányoknak, mint fiúknak. Ezért írtam a férfiasság kultúrájának megváltoztatásáról és alig várom, hogy láthassam ezt a nagyon fontos filmet: „The mask we live in”. A kultúránk nemi szabályai károsak a gyerekeknek. Kate Stone Lombardi megjegyzi a „The mama's boy myth” (A mama kicsi fia mítosz) című nagyon fontos könyvében: egyre több modern anya segít a fiának erősebbnek lenni azzal, hogy szoros kapcsolatban vannak velük és megtanítják őket az érzelmi intelligencia fontos készégeire. Ezekre a készségekre mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy jól kijöjjünk egymással.

3. Modellálj megfelelő hatászabást: Amikor határt szabunk a gyerekeinknek, akkor megmutatjuk, hogy milyennek kell lenniük a korlátoknak. Ha tiszteljük a felnövekvő gyerekeket, akkor lefektetjük a konszenzus alapjait. Ha világossá tesszük, hogy mi hol végződünk, és ők hol kezdődnek, és megengedjük az érzelmek kifejezését, akkor segítünk nekik megérteni, hogy az erős és zavaros érzéseik rendben vannak. A közelség és intimitás nem egyenlő az érzelmi összeolvadással, és ők nem felelősek a mi érzéseinkért.

4. Ne a büntetés legyen a fő fegyelmezési eszközöd. Nagyon sok oka van annak, hogy az empátia, a kapcsolódás és a terelgetés jobban működnek. Ha büntetéssel próbáljuk a gyerekeket „tanítani”, attól mindig csak szörnyen érzik magukat. Velünk elhitették, hogy tanulnak majd a büntetésből, a valóságban azonban ha valaki rosszul érzi magát, akkor mindig a saját szenvedése kerül éles fókuszba. A büntetés tulajdonképpen az énközpontú szemléletet erősít és csökkenti az empátiát.

5. Beszélj a gyerekeiddel a nemekről és a szexualitásról. Ez elemi része emberi mivoltunknak. Száműzd a szégyent ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. A szégyen a kapcsolat megszakadásához vezet, a kapcsolat megszakadása pedig táplálja a gyűlöletet és az erőszakot. Találj magadnak támogatást, keress valakit, akinek beszélhetsz arról, hogy miért nehéz beszélni ezekről a témákról (az idegtudományok szerint ami megosztható, az elviselhető). Érthető oka van annak, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat ezekkel a témákkal kapcsolatban. A kultúránk borzasztóan zavaros üzeneteket közvetít, és kerüli azt a tényt, hogy a szex valójában élvezetes, valami, amiről Peggy Orenstenin ír a „Girls and Sex” (Lányok és a szex) c. új könyvében. Kezdjük azzal, hogy megnevezzük a testrészeket anatómiai fogalmakkal olyan korán, amint lehetséges. Ha szükséged van egy kis bátorításra, vagy ötletekre, nagyon jó honlapok és blogok vannak erre.

Mert mindig mintául szolgálunk a gyerekeinknek

Modellálunk azzal amit mondunk, és amit nem mondunk. Kitől húzódunk el, mitől érezzük magunkat kellemetlenül. Hol vagyunk nyugodtak, és mitől húzzuk fel magunkat. Kit szeretünk, és igen, kit utálunk. Ez olaj a tűzre hogy utáljunk bizonyos embereket (még az utálatos emberek esetében is!). Ha kevésbé tekintjük őket embernek a tetteink és szavaink által, a gyerekek ezt átveszik. Ők észreveszik ezt.

Glennon Doyle Melton a Momastery-től megragadja a lényeget ebben a posztban:

„A gyerekek nem kegyetlenek. A gyerekek tükröt tartanak elénk. Szeretnének „felnőttek” lenni, ezért úgy viselkednek ahogy a felnőttek viselkednek, amikor azt gondoljuk, hogy nem figyelnek. Nem úgy viselkednek, ahogy az iskolai gyűléseken magyarázzuk nekik. Úgy viselkednek, ahogy mi valójában viselkedünk. Abban hisznek, amiben mi hiszünk. Azt mondják, amit mi mondunk. És azt tanítottuk nekik, hogy a homoszexuálisok nem okék. Hogy a túlsúlyosak nem okék. Hogy a muszlimok nem okék. Hogy ők nem egyenlőek. Hogy félni kell tőlük. És az emberek bántják azokat a dolgokat, amitől félnek. Tudjuk ezt. Amit ők csinálnak az iskolában, amit mi teszünk a médiában – ez ugyanaz. Az egyetlen különbség az, hogy a gyerekek a folyosón és a büfében zaklatják egymást, mi meg pulpitusok mögül, törvényhozó padokról és egysoros viccekben.”

Mi vagyunk a gyerekeink első tanárai, ez így van

De hamarosan más tanítók is küldeni kezdik az üzeneteiket mindenféle irányból – kortársak, a kultúra, a média – és ezek mind nagy befolyással bírnak. Képesek vagyunk ellensúlyozni ezeket a hatásokat. De ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, figyelnünk kell, részt kell vennünk és olyan dolgokat is megtennünk, amik miatt kényelmetlenül érezzük magunkat. Kis változtatásokkal a jó irányba nagy hatásokat tudunk elérni.

A szeretet az első. Minden más, második.

Sarah McLaughlin

http://www.handinhandparenting.org/2016/06/love-first-parenting-to-reduce-racism-sexism-homophobia-and-other-forms-of-hate/

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a

Szupertesók

Mire képes 10 perc gyerekidő ? Arra törekszem, hogy hétvégén tudjak a gyerekeimmel 30-30 percet gyerekidőzni, ez az a rendszer, amit többé-kevésbé tartani tudunk. De mostanában sűrű napokat, heteket élünk, én is fáradtabb, türelmetlenebb vagyok a szokásosnál. Ez meg is látszik középső gyermekem viselkedésén. Tegnap reggel nem akart elengedni a dolgomra, ami már jó régen nem fordult elő. Rászántam az időt, hogy egy darabig még vele legyek (erről írok majd külön), majd megígérte m neki, hogy este gyerekidőzünk. Ezt természetesen nem felejtette el, és be is akarta hajtani, én viszont mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt voltam, majd leragadt a szemem. Úgyhogy a szokásos 30 perc helyett 10-et ajánlottam neki, ami először nem igazán tetszett neki, de aztán belement. És aztán olyan különösebb nem történt ebben a 10 percben, legalábbis látszólag, játszottunk, kapcsolódtunk. Ezután volt még egy közös kiabálós feszültséglevezetős játék a tesójával, aki szintén nem volt a