Autóztunk a gyerekekkel, pontosabban éppen álltunk a dugóban, és
miközben idegesen próbáltam kideríteni, hogy mi lehet az oka annak, hogy
nem haladunk, fél füllel hallottam, hogy éppen azon vitatkoznak, hogy
az előttünk álló jármű vajon egy markoló-e, vagy valami más. Legtöbbször
ilyenkor megegyeznek, hogy oké, akkor nekem ez, neked meg az. De most
nem ez történt, egyszercsak egy csattanást hallottam.
Mérgesen hátrafordultam: két duzzogó fejet láttam és világossá vált,
hogy igen, az egyik megütötte a másikat. Rájuk kiabáltam: most komolyan
verekedtek és ilyen hülyeségen vitatkoztok? Aztán szerencsére észbe
kaptam és hangnemet váltottam: szerintem repülő. Röhögés. Szerintem
zsiráf, mondja az egyik. Röhögés. Szerintem meg kerítés, mondja a másik.
Röhögés. Majd végre elindult a sor, ők pedig csendben nézelődtek
tovább, amíg oda nem értünk úticélunkhoz 
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése