Ugrás a fő tartalomra

Túlféltés



PTSD. Azt hiszem a baleset óta lett egy kis poszttraumás stressz szindrómám. Ki vagyok élezve a veszélyjelzésekre, rémképeket látok, ha valami sikításfélét hallok, már fülelek, hogy mi baj történhetett, akkor is, ha a gyerek örömében sikongat. Nyaralni voltunk a múlt héten, 5 család, 12 gyerek, sok-sok rohangálás, ugrálás, harcolás, göröngyös, csúszós terep, lépcsők. Folyamatos stresszben voltam, hogy elesik, ráesik a kezére, a tűznél meggyullad a műanyag kötés, és ezen a kanyargós utakon megközelíthető helyen nem jön időben a segítség. Elgondolkodtam rajta, hogy részt vegyek egy elsősegély tanfolyamon, és amikor megcsípett egy darázs, centivel méregettem a csípés helyét, hogy ez vajon túlzott reakciónak minősül-e, kell-e attól tartanom, hogy legközelebb anafilaxiás sokkot kapok. Azt gondolom egy bizonyos fokig természetes és hasznos reakció ez, hogy ne történjen újra baleset, azért nem szeretnék a képen látható anyukává válni. (Bár jelen pillanatban nem is tűnik olyan hülyeségnek így beburkolni a gyereket :D) De most egészen nyilvánvaló számomra, hogy ennek nem az lesz az útja, hogy mások győzködnek, hogy ugyanmár, nem lesz semmi baj, ez igazán nem veszélyes. Mint ahogy a gyereknek is hiába mondjuk, hogy ez egy egészen kicsike kutya, különben is pórázon van, attól ő még félni fog. Az agyunk ebben az állapotban egyszerűen nem képes befogadni ezeket az észérveket. Persze hányszor mondtam én is ilyeneket akár felnőttnek, akár gyereknek! De most nagyon érzem, hogy ez nem lesz elég, és talán önmagában az idő sem. Nem véletlen, hogy korábban is ez volt az egyik legnagyobb félelmem, és most hogy bekövetkezett, nem azt élem meg, hogy hát végülis ez nem is olyan vészes, ezen is túlleszünk. Lesz ezzel dolgom Páros meghallgatásban, hogy megtaláljam ennek az egésznek a gyökerét, és le tudjam győzni a túlzott szorongásomat!
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzés küldése
További információk

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a
Megjegyzés küldése
További információk

Szupertesók

Mire képes 10 perc gyerekidő ? Arra törekszem, hogy hétvégén tudjak a gyerekeimmel 30-30 percet gyerekidőzni, ez az a rendszer, amit többé-kevésbé tartani tudunk. De mostanában sűrű napokat, heteket élünk, én is fáradtabb, türelmetlenebb vagyok a szokásosnál. Ez meg is látszik középső gyermekem viselkedésén. Tegnap reggel nem akart elengedni a dolgomra, ami már jó régen nem fordult elő. Rászántam az időt, hogy egy darabig még vele legyek (erről írok majd külön), majd megígérte m neki, hogy este gyerekidőzünk. Ezt természetesen nem felejtette el, és be is akarta hajtani, én viszont mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt voltam, majd leragadt a szemem. Úgyhogy a szokásos 30 perc helyett 10-et ajánlottam neki, ami először nem igazán tetszett neki, de aztán belement. És aztán olyan különösebb nem történt ebben a 10 percben, legalábbis látszólag, játszottunk, kapcsolódtunk. Ezután volt még egy közös kiabálós feszültséglevezetős játék a tesójával, aki szintén nem volt a
Megjegyzés küldése
További információk