Ugrás a fő tartalomra

Túlféltés



PTSD. Azt hiszem a baleset óta lett egy kis poszttraumás stressz szindrómám. Ki vagyok élezve a veszélyjelzésekre, rémképeket látok, ha valami sikításfélét hallok, már fülelek, hogy mi baj történhetett, akkor is, ha a gyerek örömében sikongat. Nyaralni voltunk a múlt héten, 5 család, 12 gyerek, sok-sok rohangálás, ugrálás, harcolás, göröngyös, csúszós terep, lépcsők. Folyamatos stresszben voltam, hogy elesik, ráesik a kezére, a tűznél meggyullad a műanyag kötés, és ezen a kanyargós utakon megközelíthető helyen nem jön időben a segítség. Elgondolkodtam rajta, hogy részt vegyek egy elsősegély tanfolyamon, és amikor megcsípett egy darázs, centivel méregettem a csípés helyét, hogy ez vajon túlzott reakciónak minősül-e, kell-e attól tartanom, hogy legközelebb anafilaxiás sokkot kapok. Azt gondolom egy bizonyos fokig természetes és hasznos reakció ez, hogy ne történjen újra baleset, azért nem szeretnék a képen látható anyukává válni. (Bár jelen pillanatban nem is tűnik olyan hülyeségnek így beburkolni a gyereket :D) De most egészen nyilvánvaló számomra, hogy ennek nem az lesz az útja, hogy mások győzködnek, hogy ugyanmár, nem lesz semmi baj, ez igazán nem veszélyes. Mint ahogy a gyereknek is hiába mondjuk, hogy ez egy egészen kicsike kutya, különben is pórázon van, attól ő még félni fog. Az agyunk ebben az állapotban egyszerűen nem képes befogadni ezeket az észérveket. Persze hányszor mondtam én is ilyeneket akár felnőttnek, akár gyereknek! De most nagyon érzem, hogy ez nem lesz elég, és talán önmagában az idő sem. Nem véletlen, hogy korábban is ez volt az egyik legnagyobb félelmem, és most hogy bekövetkezett, nem azt élem meg, hogy hát végülis ez nem is olyan vészes, ezen is túlleszünk. Lesz ezzel dolgom Páros meghallgatásban, hogy megtaláljam ennek az egésznek a gyökerét, és le tudjam győzni a túlzott szorongásomat!
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk