Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond - tartja a mondás. Én ezzel
nem szoktam egyetérteni, pontosabban én nem így élem meg. (Oké, a
kamaszkor még kicsit odébb van, lehet akkor másképp látom majd ).
A legkisebbem az elején megajándékozott néhány elég könnyű hónappal,
viszont amióta mászik (6 hónapos kora óta...), hú... De úgy
összességében mégis, minden egyre könnyebb. Az elején a folytonos
készenlét, az aggódás, a miértnemalszik, nemértemmitakar,
miértnemértimár. Mostanában a nagyobbakkal néha meglepődök, hogy ez most tényleg ennyi volt? Semmi hiszti?
Pl. amikor görkorizni megyünk, nem röptükben kell rájuk adnom a cuccot,
hanem türelmesen megvárják, amíg mindent rájuk csatolok, rájuk igazítok
röpke fél óra alatt. És egyáltalán megértik, hogy kell a sisak, nem
nyavalyognak rajta. Vagy pár napja voltunk intézni egy eléggé unalmas
dolgot, ráadásul elég messze is volt, 1,5 óra autóút oda, ugyanannyi
vissza. Apa vett a fiamnak 2 "érdekes" üdítőt, hogy az egyiket igya meg
odafelé, a másikat visszafele. Az úton egy ponton a 8 éves fiamnak
eszébe jutott, hogy meginná az egyik üdítőt. És akkor kiderült, hogy nem
hoztuk el, csak víz van nálunk. A fiam csak annyit mondott, hogy akkor
majd megiszom otthon. Hú, micsoda megkönnyebbülés volt, hogy vezetés
közben nem kell a nyűgjével foglalkoznom! A 6 éves lányom még jó
eséllyel kiborult volna, hogy de ő akkor is meg akarja inni, most
azonnal. A dologhoz azért hozzátartozik, hogy nem várhatunk ölbe tett
kézzel, hogy majd mindent kinőnek. A lányom eleve gyakrabban borult ki
mindig is az ilyesmin, ami mögött én azt sejtem, hogy ő sokszor éli meg
azt, hogy nincs befolyása a történtekre, illetve sokszor mintha nem
értené, mi folyik körülötte. De vele is meg tudtam már azt beszélni,
hogy amikor érte megyek a táborba, akkor légyszi ne adja már elő a
szokásos műsort, hogy nem akar hazajönni és egyszerűen nem jön le a
mászóvárról, vagy a földön fetrengve őrjöng. Mert nekem ehhez most nem
lesz türelmem. És most már meg tudja csinálni, persze aminek ki kell
jönnie, az úgyis ki fog, és ezt túl sokszor nem vethetem be, hogy ez
nekem most túl kényelmetlen, nem borulhatsz ki. De ha elég jól van,
akkor erre már képes. Szóval én azt mondom, hogy idővel, és Kapcsolódó
Neveléssel mindig egy picit könnyebb lesz
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése