Ugrás a fő tartalomra

Az első ottalvós tábor



8 éves fiam tegnap jött haza élete első ottalvós táborából. Minden simán ment, imádta, alig akart hazajönni, és ez most nem arról szólt, mint a lányomnál, hogy "hiányoztál és egy csomó nem jó dolog történt velem itt, valamin muszáj kiborulnom", hanem tényleg annyira jól érezte magát. És hogy hogyan jutottunk el idáig? Hosszú történet, néhány részletét már megírtam itt korábban. Amikor egy gyerek fél valami valójában veszélytelen dologtól, amikor valami nagyon vonzza, de közben fél is kipróbálni, akkor a legjobb taktika ha a mi biztonságos jelenlétünkben az ő tempójában közelíthet. Szükség lehet némi határszabásra, hogy ne engedjük elmenekülni, hogy sírással ki tudja dolgozni magából a félelmet. Ha mindig elkerüljük ezeket a helyzeteket, akkor attól a dologtól örökké félni fog, sőt, talán egyre jobban, és egy csomó jó mókából, fejlődési lehetőségből kimarad. Ha erőltetjük, túl gyorsan haladunk, magára hagyjuk a félelmével, akkor maximum fogcsikorgatva túlesik a dolgon, de nem fogja élvezni, nem fog igazán tanulni belőle. (Erről bővebben olvashattok Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c. könyvében.) Amikor kisebb volt, és elvittem olyan foglalkozásokra, amiket szerintem szeretett volna, és nem és nem akart beállni, részt venni, akkor egy idő után inkább hanyagoltuk ezeket a foglalkozásokat. Utólag azt mondom, hogy akkor mégis ez volt a jó döntés, mert akkor még nagyon rosszul kezeltem ezt a helyzetet, nem tudtam jól segíteni. Jobb, ha akkor vágunk bele, amikor már támogatóak tudunk lenni. Később is inkább ráhagytam, hogy ha nem, hát nem, de már nem idegesített annyira. Még később többször előfordult, hogy valamire rábólintott, hogy oda szívesen megy, de az utolsó pillanatban, az indulás előtt nem sokkal meggondolta magát. Nekem ezek a helyzetek az időnyomás miatt mindig nagyon nehezek voltak, de végül sikerült lenyugodnom, meghallgatnom az aggodalmait, a sírását, és határt szabni, hogy most már el kell menni, és ha tényleg nem jó, akkor nem kell ott maradni/legközelebb is elmenni. Ez elég jól működött, végül mindig jól érezte magát, de ez az utolsó pillanatos dolog eléggé frusztrált. Ezért elhatároztam, hogy most elkezdjük hetekkel korábban a készülést, valahogy próbáljunk meg hamarabb eljutni a félelmek feldolgozásáig. Csakhogy akárhogy próbálkoztam, provokáltam, láttam, hogy izgul, de állította, hogy nem lesz semmi gond, el fog menni. Az indulás előtti napon már látványosan izgult, de még ő nyugtatott engem: semmi gond, ez csak egy kis izgulás. Az indulás reggelén, amikor felkelt, elkezdett bohóckodni, látványosan izgult, de fel sem merült, hogy nem akar menni. Fel voltam készülve, hogy legkésőbb amikor elbúcsúzok tőle, meggondolja magát, de szerencsére nem kellett szigorúan időre mennünk, és volt lehetőség, hogy még kicsit ottmaradjak vele. De semmi nem volt! Ahogy odaértünk, már vetette is bele magát a filmezésbe, és nekem lett volna igényem hosszabb búcsúzkodásra, mint neki. Nagyon büszke vagyok rá!



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...