8 éves fiam tegnap jött haza élete első ottalvós táborából. Minden simán
ment, imádta, alig akart hazajönni, és ez most nem arról szólt, mint a
lányomnál, hogy "hiányoztál és egy csomó nem jó dolog történt velem itt,
valamin muszáj kiborulnom", hanem tényleg annyira jól érezte magát. És
hogy hogyan jutottunk el idáig? Hosszú történet, néhány részletét már
megírtam itt korábban. Amikor egy gyerek fél valami valójában
veszélytelen dologtól, amikor valami nagyon vonzza, de közben fél is
kipróbálni, akkor a legjobb taktika ha a mi biztonságos jelenlétünkben
az ő tempójában közelíthet. Szükség lehet némi határszabásra, hogy ne
engedjük elmenekülni, hogy sírással ki tudja dolgozni magából a
félelmet. Ha mindig elkerüljük ezeket a helyzeteket, akkor attól a
dologtól örökké félni fog, sőt, talán egyre jobban, és egy csomó jó
mókából, fejlődési lehetőségből kimarad. Ha erőltetjük, túl gyorsan
haladunk, magára hagyjuk a félelmével, akkor maximum fogcsikorgatva
túlesik a dolgon, de nem fogja élvezni, nem fog igazán tanulni belőle.
(Erről bővebben olvashattok Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c.
könyvében.) Amikor kisebb volt, és elvittem olyan foglalkozásokra,
amiket szerintem szeretett volna, és nem és nem akart beállni, részt
venni, akkor egy idő után inkább hanyagoltuk ezeket a foglalkozásokat.
Utólag azt mondom, hogy akkor mégis ez volt a jó döntés, mert akkor még
nagyon rosszul kezeltem ezt a helyzetet, nem tudtam jól segíteni. Jobb,
ha akkor vágunk bele, amikor már támogatóak tudunk lenni. Később is
inkább ráhagytam, hogy ha nem, hát nem, de már nem idegesített annyira.
Még később többször előfordult, hogy valamire rábólintott, hogy oda
szívesen megy, de az utolsó pillanatban, az indulás előtt nem sokkal
meggondolta magát. Nekem ezek a helyzetek az időnyomás miatt mindig
nagyon nehezek voltak, de végül sikerült lenyugodnom, meghallgatnom az
aggodalmait, a sírását, és határt szabni, hogy most már el kell menni,
és ha tényleg nem jó, akkor nem kell ott maradni/legközelebb is elmenni.
Ez elég jól működött, végül mindig jól érezte magát, de ez az utolsó
pillanatos dolog eléggé frusztrált. Ezért elhatároztam, hogy most
elkezdjük hetekkel korábban a készülést, valahogy próbáljunk meg
hamarabb eljutni a félelmek feldolgozásáig. Csakhogy akárhogy
próbálkoztam, provokáltam, láttam, hogy izgul, de állította, hogy nem
lesz semmi gond, el fog menni. Az indulás előtti napon már látványosan
izgult, de még ő nyugtatott engem: semmi gond, ez csak egy kis izgulás.
Az indulás reggelén, amikor felkelt, elkezdett bohóckodni, látványosan
izgult, de fel sem merült, hogy nem akar menni. Fel voltam készülve,
hogy legkésőbb amikor elbúcsúzok tőle, meggondolja magát, de szerencsére
nem kellett szigorúan időre mennünk, és volt lehetőség, hogy még kicsit
ottmaradjak vele. De semmi nem volt! Ahogy odaértünk, már vetette is
bele magát a filmezésbe, és nekem lett volna igényem hosszabb
búcsúzkodásra, mint neki. Nagyon büszke vagyok rá!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése