Sokat dilemmázok azon, hogy mit tegyek, amikor a gyerekek századszorra
is megígérnek valamit, amit addig sosem, (vagy nem mindig) sikerült
betartani. Mondjuk jobban odafigyelnek, és nem fogják kiborítani a
pattogatott kukoricát a kanapén. Vagy amiről előre tudom, hogy nem fog
menni, mert még nem képesek rá, vagy egyszerűen lehetetlen. Én azt már
nem ígérem magamnak, hogy nem fogok többet kiabálni,
mert tudom, hogy nem fog sikerülni (és ez tulajdonképpen felszabadító,
de ez egy másik téma). De van számtalan más dolog, amiről azt gondolom,
hogy menni fog, aztán mégsem. Nem fogadom meg, mert nem biztos, hogy
mindig menni fog, de mostantól igyekszem nagyobb bizalmat szavazni nekik
ezekben a helyzetekben is, persze mérlegelve, hogy a következményeket
el tudom-e viselni. De azt hiszem egy tál kiborult pattogatott kukorica
nem a világ vége ;)
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése