Következetesség?

Egy történet arról, hogy kell-e mindig szigorúan következetesnek lennünk, ragaszkodni ahhoz, amit egyszer kimondtunk.

Húgoméknál voltunk látogatóban a gyerekekkel, egyik nap busszal és vonattal bementünk a belvárosba múzeumozni. Éppen a gyerekrészlegen voltunk, ahol mindenféle érdekes kipróbálható dolgok voltak piciknek, amikor bemondták, hogy nemsokára kezdődik a buborékshow egy másik teremben. A fiamat nagyon érdekelte, a lányomat nem annyira, de azért jött ő is. Egy darabig élvezte ő is a bemutatót, de amikor a ruhája vizes lett (mert az előadó úgy gondolta, hogy vicces, ha vízből próbál buborékokat fújni, és jól lelocsolta a közönséget vízzel), akkor elege lett, és sírva jött hozzám, hogy inkább szeretne visszamenni a tudományos játszótérre. Mivel már csak pár perc volt hátra a műsorból, és úgy terveztük, hogy utána már elindulunk haza (hosszú, és fárasztó volt addig a nap, és féltünk, hogy az 5 hónapos unokatesó, aki amúgy addig szuperül bírta a kiképzést nagyon elfárad), mondtam neki, hogy most már nem megyünk oda vissza, és ha vége ennek a műsornak, megyünk haza. Ő pedig egyre erősebben sírt, hogy vissza akar menni. Mivel egyre többen forgolódtak hátra, hogy vajon mi történik, kivittem, és ott folytattuk a meghallgatást. Ő sírt, én hallgattam, és időnként elmondtam, hogy most már haza kell mennünk. Mire a többiek kijöttek, nagyjából megnyugodott. A húgom viszont úgy határozott, hogy indulás előtt még megeteti a babát. Ez tarthat 10 percig, vagy fél óráig, ezt nem lehet előre tudni. Úgyhogy megváltoztattam a döntésemet, és azt mondtam a gyerekeknek, hogy amíg unokahugi eszik, visszamegyünk a játszóházba. De ahogy készen vannak, indulunk. A baba egészen hamar jóllakott, a fiam gond nélkül ment is ki. A lányom még egy kicsit alkudozott, hogy még a csúzdát nem próbálta ki. Gondoltam rendben, egy gyors csúszás, annyit még tudnak várni. Utána viszont már tényleg menni kellett. Szomorú volt, persze, hogy szomorú volt, nagyon izgalmas dolgok voltak azon a játszótéren, de jött, most már kevésbé ellenkezett. Dönthettem volna úgy is, hogy már nem megyünk vissza, megvárjuk húgomékat egy padon, és végigunatkozzuk azt a ki tudja hány percet. Ha ezen a lányom még tovább tud sírni, és még több azzal kapcsolatos rossz érzésétől meg tudott volna szabadulni, hogy nem, most nem lehet azt, amit ő szeretne, az is teljesen rendben lett volna. De azt gondolom, ebben a helyzetben jó megoldás volt az is, hogy nem ragaszkodtam a korábban kimondott szavamhoz.