Ugrás a fő tartalomra

Bármikor, bárkivel történhet baj



Egy hét eltelt a tragikus eset óta, talán már egy kicsit higgadtabban tudunk ránézni a történtekre: a cincinnatti állatkertben egy 3-4 éves gyerek bejutott a gorillák kifutójába, az állatkert szakemberei pedig azt a döntést hozták, hogy az állatot éles lövedékkel kilövik. A gyerek anyukájának az óriási ijedelem és bűntudat mellett most meg kell küzdenie azzal a rengeteg (százezres nagyságrendű) támadással is, amit a közösségi médiákon keresztül kapott. Ha én elmegyek az állatkertbe a gyerekekkel, nagyjából a következő veszélyekkel számolok: elvesznek a tömegben, felmásznak/elesnek/leesnek, lehorzsolják magukat, legrosszabb esetben kezüket, lábukat törik, az állatsimogatóban fellöki őket egy kecske. Ezekre igyekszem figyelni, de ez nem jelenti azt, hogy ne következhetnének be mégis. Arra nem számítok, hogy esetleg bemásznak egy állat ketrecébe, kifutójába, mert az állatkertek tudomásom szerint úgy vannak megépítve, hogy ilyen ne történhessen. Persze figyelek arra is, hogy ne próbáljanak benyúlni, elmagyarázom nekik, hogy ezek vadállatok, ne zavarjuk, ne piszkáljuk őket. De teljes nyugalommal fordulnék el pár másodpercre a gorillakifutó mellett. Az első reakcióm nekem is az volt, hogy mégis hogy került oda ez a gyerek, de aztán higgadtabban átgondolva rájöttem, hogy ugyanez megtörténhetett volna velem is. És ez bizony nagyon ijesztő, és talán éppen ez okozza a heves reakciót: ezt pontosan tudjuk, mégis szeretnénk azt hinni, hogy ha jobban figyelünk, ha jobb emberek vagyunk, akkor ez velünk nem fog megtörténni. Alapvető biztonságérzetünket rengetik meg ezek az események, a feldolgozáshoz pedig kevés segítséget kapunk.

Én a videón egy veszélyben lévő gyereket és egy nagyon bátor anyukát látok, hallok, aki a sikoltozó tömeg közepén nyugodtan beszél a gyerekéhez, hogy megnyugtassa, hogy megmentse. Bele sem merek gondolni, hogy én erre képes lennék-e. Ha az én kezemben lett volna a döntés, őszintén szólva egy pillanatig sem haboztam volna, hogy az állatot ki kell lőni. Örülök, hogy vannak olyan emberek, akik szívükön viselik az állatok sorsát is és talán képesek lettek volna más megoldásra. Az viszont végtelenül elszomorít, hogy sokak szerint inkább a gyereknek, vagy az anyukájának kellett volna meghalnia, hogy már úgyis túl sokan vagyunk, hogy az ember egy szörnyeteg. Hogy ennyire csalódtak az emberekben, az emberiségben. Mi a Kapcsolódó Nevelés egyesületnél azt szeretnénk, ha mindenki értékesnek és szeretettnek érezné magát. És egy ilyen esetben nem egymást támadva, hanem együtt, egymást támogatva tudnánk meggyászolni a veszteségeinket.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...