Bármikor, bárkivel történhet baj

Egy hét eltelt a tragikus eset óta, talán már egy kicsit higgadtabban tudunk ránézni a történtekre: a cincinnatti állatkertben egy 3-4 éves gyerek bejutott a gorillák kifutójába, az állatkert szakemberei pedig azt a döntést hozták, hogy az állatot éles lövedékkel kilövik. A gyerek anyukájának az óriási ijedelem és bűntudat mellett most meg kell küzdenie azzal a rengeteg (százezres nagyságrendű) támadással is, amit a közösségi médiákon keresztül kapott. Ha én elmegyek az állatkertbe a gyerekekkel, nagyjából a következő veszélyekkel számolok: elvesznek a tömegben, felmásznak/elesnek/leesnek, lehorzsolják magukat, legrosszabb esetben kezüket, lábukat törik, az állatsimogatóban fellöki őket egy kecske. Ezekre igyekszem figyelni, de ez nem jelenti azt, hogy ne következhetnének be mégis. Arra nem számítok, hogy esetleg bemásznak egy állat ketrecébe, kifutójába, mert az állatkertek tudomásom szerint úgy vannak megépítve, hogy ilyen ne történhessen. Persze figyelek arra is, hogy ne próbáljanak benyúlni, elmagyarázom nekik, hogy ezek vadállatok, ne zavarjuk, ne piszkáljuk őket. De teljes nyugalommal fordulnék el pár másodpercre a gorillakifutó mellett. Az első reakcióm nekem is az volt, hogy mégis hogy került oda ez a gyerek, de aztán higgadtabban átgondolva rájöttem, hogy ugyanez megtörténhetett volna velem is. És ez bizony nagyon ijesztő, és talán éppen ez okozza a heves reakciót: ezt pontosan tudjuk, mégis szeretnénk azt hinni, hogy ha jobban figyelünk, ha jobb emberek vagyunk, akkor ez velünk nem fog megtörténni. Alapvető biztonságérzetünket rengetik meg ezek az események, a feldolgozáshoz pedig kevés segítséget kapunk.

Én a videón egy veszélyben lévő gyereket és egy nagyon bátor anyukát látok, hallok, aki a sikoltozó tömeg közepén nyugodtan beszél a gyerekéhez, hogy megnyugtassa, hogy megmentse. Bele sem merek gondolni, hogy én erre képes lennék-e. Ha az én kezemben lett volna a döntés, őszintén szólva egy pillanatig sem haboztam volna, hogy az állatot ki kell lőni. Örülök, hogy vannak olyan emberek, akik szívükön viselik az állatok sorsát is és talán képesek lettek volna más megoldásra. Az viszont végtelenül elszomorít, hogy sokak szerint inkább a gyereknek, vagy az anyukájának kellett volna meghalnia, hogy már úgyis túl sokan vagyunk, hogy az ember egy szörnyeteg. Hogy ennyire csalódtak az emberekben, az emberiségben. Mi a Kapcsolódó Nevelés egyesületnél azt szeretnénk, ha mindenki értékesnek és szeretettnek érezné magát. És egy ilyen esetben nem egymást támadva, hanem együtt, egymást támogatva tudnánk meggyászolni a veszteségeinket.