Ugrás a fő tartalomra

Hogyan lépjünk kapcsolatba egy idegen gyerekkel?



Kitöltöttem egy szakdolgozati kérdőívet, amiben volt egy olyan kérdés, hogy a gyerekem mennyire tud felnőttekkel kapcsolatot teremteni. A válaszok a mindenkivel azonnal kapcsolatba lép-től az egyáltalán nem tud kapcsolatot teremteni-ig terjedtek. Én azt választottam, hogy ha a felnőtt megfelelően közeledik hozzá, akkor könnyen feloldódik. Aztán elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent az, hogy "megfelelően". Sokszor furcsállottam, hogy az általában elég nyitott gyerekeim lefagynak, nem válaszolnak, vagy csinálják tovább a dolgukat, amikor valaki kedvesen hozzájuk szól, beszélgetést kezdeményez. De most belegondoltam, hogy ezek a valóban kedves, és jószándékú közeledések tényleg "megfelelőek"-e ahhoz, hogy a gyerek bizalmát megnyerjék, hogy a saját tempójukban tudjanak nyitni a felnőtt felé. És akkor rájöttem, hogy bizony ezek sokszor tolakodónak tűnhetnek egy gyerek számára. Pl. belépünk egy játszóházba és a recepciós megkérdezi: nahát, neked két cumid is van? Vagy egy fél éve nem látott rokon, akire talán nem is emlékszik, azzal nyit, hogy milyen az új ovi, vagy melyik a kedvenc tantárgya. Vagy egy teljesen ismeretlen megsimogatja a fejét, hogy jaj de szép gyerek vagy. Ha megpróbáljuk ezeket a helyzeteket felnőtt szituációra átfordítani, azt hiszem rájöhetünk, hogy minimum meglepődnénk egy ilyen kezdő lépésen, nem csoda hát, ha a gyerekek sokszor nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. A megfelelő közeledés tehát szerintem az, ami türelmes, nem tolakszik be a gyerek intim szférájába, inkább átadja a gyereknek a kezdeményezést, hagyja, hogy a gyerek először csak megfigyeljen. Fiam ezt elég jól meg is fogalmazta, amikor egyszer megkérdeztem, hogy miért nem válaszolt a néninek: én csak azzal beszélgetek, akinek tudom a nevét.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...