Kitöltöttem egy szakdolgozati kérdőívet, amiben volt egy olyan kérdés,
hogy a gyerekem mennyire tud felnőttekkel kapcsolatot teremteni. A
válaszok a mindenkivel azonnal kapcsolatba lép-től az egyáltalán nem tud
kapcsolatot teremteni-ig terjedtek. Én azt választottam, hogy ha a
felnőtt megfelelően közeledik hozzá, akkor könnyen feloldódik. Aztán
elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent az, hogy "megfelelően".
Sokszor furcsállottam, hogy az általában elég nyitott gyerekeim
lefagynak, nem válaszolnak, vagy csinálják tovább a dolgukat, amikor
valaki kedvesen hozzájuk szól, beszélgetést kezdeményez. De most
belegondoltam, hogy ezek a valóban kedves, és jószándékú közeledések
tényleg "megfelelőek"-e ahhoz, hogy a gyerek bizalmát megnyerjék, hogy a
saját tempójukban tudjanak nyitni a felnőtt felé. És akkor rájöttem,
hogy bizony ezek sokszor tolakodónak tűnhetnek egy gyerek számára. Pl.
belépünk egy játszóházba és a recepciós megkérdezi: nahát, neked két
cumid is van? Vagy egy fél éve nem látott rokon, akire talán nem is
emlékszik, azzal nyit, hogy milyen az új ovi, vagy melyik a kedvenc
tantárgya. Vagy egy teljesen ismeretlen megsimogatja a fejét, hogy jaj
de szép gyerek vagy. Ha megpróbáljuk ezeket a helyzeteket felnőtt
szituációra átfordítani, azt hiszem rájöhetünk, hogy minimum
meglepődnénk egy ilyen kezdő lépésen, nem csoda hát, ha a gyerekek
sokszor nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. A megfelelő közeledés
tehát szerintem az, ami türelmes, nem tolakszik be a gyerek intim
szférájába, inkább átadja a gyereknek a kezdeményezést, hagyja, hogy a
gyerek először csak megfigyeljen. Fiam ezt elég jól meg is fogalmazta,
amikor egyszer megkérdeztem, hogy miért nem válaszolt a néninek: én csak
azzal beszélgetek, akinek tudom a nevét.
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése