Kitöltöttem egy szakdolgozati kérdőívet, amiben volt egy olyan kérdés,
hogy a gyerekem mennyire tud felnőttekkel kapcsolatot teremteni. A
válaszok a mindenkivel azonnal kapcsolatba lép-től az egyáltalán nem tud
kapcsolatot teremteni-ig terjedtek. Én azt választottam, hogy ha a
felnőtt megfelelően közeledik hozzá, akkor könnyen feloldódik. Aztán
elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent az, hogy "megfelelően".
Sokszor furcsállottam, hogy az általában elég nyitott gyerekeim
lefagynak, nem válaszolnak, vagy csinálják tovább a dolgukat, amikor
valaki kedvesen hozzájuk szól, beszélgetést kezdeményez. De most
belegondoltam, hogy ezek a valóban kedves, és jószándékú közeledések
tényleg "megfelelőek"-e ahhoz, hogy a gyerek bizalmát megnyerjék, hogy a
saját tempójukban tudjanak nyitni a felnőtt felé. És akkor rájöttem,
hogy bizony ezek sokszor tolakodónak tűnhetnek egy gyerek számára. Pl.
belépünk egy játszóházba és a recepciós megkérdezi: nahát, neked két
cumid is van? Vagy egy fél éve nem látott rokon, akire talán nem is
emlékszik, azzal nyit, hogy milyen az új ovi, vagy melyik a kedvenc
tantárgya. Vagy egy teljesen ismeretlen megsimogatja a fejét, hogy jaj
de szép gyerek vagy. Ha megpróbáljuk ezeket a helyzeteket felnőtt
szituációra átfordítani, azt hiszem rájöhetünk, hogy minimum
meglepődnénk egy ilyen kezdő lépésen, nem csoda hát, ha a gyerekek
sokszor nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. A megfelelő közeledés
tehát szerintem az, ami türelmes, nem tolakszik be a gyerek intim
szférájába, inkább átadja a gyereknek a kezdeményezést, hagyja, hogy a
gyerek először csak megfigyeljen. Fiam ezt elég jól meg is fogalmazta,
amikor egyszer megkérdeztem, hogy miért nem válaszolt a néninek: én csak
azzal beszélgetek, akinek tudom a nevét.
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése