Ugrás a fő tartalomra

Kiszoruló apák



Manapság nagyon sok család él úgy, hogy az anyuka van otthon a gyerekkel 2-3(-sok) évig, amíg az apuka reggeltől estig dolgozik, akár 12-14 órát is távol van. Aztán amikor az anyuka is munkába áll, akkor is inkább ő az, aki a gyerekek különböző óvodai, iskolai dolgait intézi, kíséri a programokra, még akkor is neki jut több a gyerekekből. Mondjuk sokszor, hogy mennyire nincsenek a nők felkészítve az anyaságra. Hogy a saját babánk az első csecsemő, akit közelről látunk, kézbeveszünk. Az apák helyzete ebből a szempontból, ha lehet, még rosszabb. Az anyuka előbb-utóbb a sok-sok idő és interakció során összecsiszolódik a gyerekkel, az apukáknak azonban erre sokkal kevesebb lehetőségük van. Szerencsés esetben idővel az apuka is egyre szorosabbra tudja fűzni a kapcsolatát a gyerekkel, de sokszor sajnos egyre jobban kiszorul a család életéből, úgy érzi, hogy ez neki nem megy, a gyereknevelés az anya ügye. A gyerek mindig csak az anyukájával akar lenni, ordít, ha megpróbálja bepelenkázni, megfürdetni. Ez egy apának nagyon rosszul esik, az anyukának meg nyomasztó, hogy mindent el kell dobnia, ha a gyerek sír, mert látszólag csak ő tudja megnyugtatni. De igazából ez nem így van, a gyereknek ugyanolyan szüksége van az apukájára is, ugyanannyira vágyik rá, hogy vele is kapcsolódjon, csak ez egy kicsit nehéz olyankor, amikor ilyen sok ideig távol vannak egymástól minden nap. Ha mindketten tudunk bízni abban, hogy ez így van és tudjuk, hogy egy nagy sírás apa ölében milyen jó tud lenni, akkor tudunk segíteni abban, hogy az apa-gyerek kapcsolat is olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Ez nem könnyű, ahogy a következő történetben olvashatjátok, de ha csak elindulunk az úton, már az is sokat jelent.

Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk