18 éves lehettem, amikor láttam az Oroszlánkirály című rajzfilmet. Ennél
a jelenetnél arra gondoltam, hogy minden gyerek azt érdemli, hogy így
fogadják és ilyen büszkék legyenek rá. Megfogadtam, hogy ha egyszer
gyerekeim lesznek, úgy bánok majd velük, hogy érezzék, büszke vagyok
rájuk. Mint sok más dolog, a gyakorlatban ez sem bizonyult olyan
könnyűnek, nem tudom minden pillanatban ezt érezni és ezt közvetíteni.
De azért alapvetően azt hiszem jól megy, hiszen ők a legszuperebb,
legcsodálatosabb gyerekek a világon
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése