Fiam mostanában ha kérdezek valamit, sokszor csak morog, hümmög, nagyon
idegesítő, a legújabb az, hogy azt mondja "nu". És akkor beugrott a
Gyalog galoppból a lovagok, akik azt mondják ni
Mindenkinek megvan? Ha nem, nézzétek meg az egész filmet, nagyon
vicces. Megnéztük együtt ezt a részt, nevettünk, és persze onnantól "ni"
van, és nevetés, és nekem is mondanom kell, és már nem is bosszant az egész.
Ez a jelenet egyébként tökéletes példája a játékos meghallgatásnak: ha a
gyerekünk valami olyasmit mond, ami nem kedves, és nem szeretnénk, hogy
ilyeneket mondjon, akkor mondhatunk neki valami ilyesmit játékos
hangon: Micsoda? Mit hallok? Na ne! De tudod mit utálok még jobban? És
akkor itt jöhet valami vicces. A gyerekek garantáltan azt kezdik majd
mondogatni. Mi pedig játsszuk el, hogy nagyon félünk, ez nagyon
fájdalmas, valahogy úgy, mint a filmben. A végén pedig jöhet egy kis
kergetőzés és dögönyözés
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése