Fiam mostanában ha kérdezek valamit, sokszor csak morog, hümmög, nagyon
idegesítő, a legújabb az, hogy azt mondja "nu". És akkor beugrott a
Gyalog galoppból a lovagok, akik azt mondják ni
Mindenkinek megvan? Ha nem, nézzétek meg az egész filmet, nagyon
vicces. Megnéztük együtt ezt a részt, nevettünk, és persze onnantól "ni"
van, és nevetés, és nekem is mondanom kell, és már nem is bosszant az egész.
Ez a jelenet egyébként tökéletes példája a játékos meghallgatásnak: ha a
gyerekünk valami olyasmit mond, ami nem kedves, és nem szeretnénk, hogy
ilyeneket mondjon, akkor mondhatunk neki valami ilyesmit játékos
hangon: Micsoda? Mit hallok? Na ne! De tudod mit utálok még jobban? És
akkor itt jöhet valami vicces. A gyerekek garantáltan azt kezdik majd
mondogatni. Mi pedig játsszuk el, hogy nagyon félünk, ez nagyon
fájdalmas, valahogy úgy, mint a filmben. A végén pedig jöhet egy kis
kergetőzés és dögönyözés 
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése