Ezekben a percekben a legtöbb férfi, apuka és nagypapa valószínűleg a
magyar-izlandi focimeccset nézi. Ami azért is jó, mert bármi is lesz a
végredmény, lehet egy jót sírni. De nagyon jó lenne, ha nem a focimeccs
lenne az egyetlen esemény, amikor egy férfi legálisan sírhat. (Na jó,
talán még amikor gyereke születik.) Ha bátran beszélhetne arról, hogy
milyen nehéz időnként férfinak, apának lenni és ezen még akár sírhatna
is, és ezzel csökkenne az az elképesztő nyomás, ami sokszor rájuk
nehezedik. Remélem hamarosan természetes lesz az is, hogy az apukák
támogató csoportba járnak. Addig is, mi nők, anyák próbáljunk meg
segíteni a párunknak abban, hogy kiadhassanak valamennyit a nehéz
érzéseikből.
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése