Amikor a legnagyobb gyerekünk még pici volt, és eljött az ideje, hogy eldöntsük, hogyan alakítjuk a családunkban az ünnepeket, ki hozza az ajándékot, úgy éreztem, nem szeretném bevezetni a mágikus lényeket az életünkbe, nem szeretnék hazudni. Aztán úgy alakult, hogy Mikulás és Húsvéti nyúl mégiscsak lett (Bővebben itt és itt olvashattok erről.) és később karácsonyi manónk is (akiről amúgy nem szőttem semmilyen történetet, rájuk bíztam, hogy kitalálják.) Decemberben sok szülőt foglalkoztat, hogy legyen-e Mikulás és Jézuska, vagy sem, illetve ha már bevezettük, mi lesz, ha a gyerek gyanút fog, rákérdez, rájön, illetve mikor és hogyan mondjuk el, hogy valójában mi vettük az ajándékot. Most én is újra átgondoltam ezt a kérdést.
A legtöbb cikkben, amit találtam, azt olvastam, hogy a gyerekeknek szükségük van a csodára, és az a jó, ha minél tovább sikerül őket megtartani abban a hitükben, hogy a Mikulás hoz nekik ajándékot. Nekem ezzel továbbra is gondom van, bár látom, hogy a lányom nagyjából 99%-ban hisz a Mikulásban, és nagyon várja, a december 6-át, és a fiam is újra „hisz”, miután már egyszer leleplezte. A csodákra és mesékre igen, azt hiszem szükségünk van, nekünk felnőtteknek is, de valahogy én nem érzem csodának, amiről aztán egyszer mindenképpen kiderül, hogy nem igaz, és minden lehetőt megteszünk, kétséget kizáró bizonyítékokat szolgáltatva, hogy a gyerek higgyen nekünk. Vannak csodák, amik sosem lepleződnek le, amikről sohasem derül ki, hogy nem igaz. Én például soha nem unom meg a gyerekek fejlődését kísérni, csodálattal nézem, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyi mindent képesek megtanulni teljesen maguktól. Vagy ott vannak a természet csodái, vagy amikor nagyon vágyunk valamire, amit lehetetlennek gondolunk, mégis megtörténik. Ilyen csodákat szívesen mutatok a gyerekeimnek is.
Aztán olyat is olvastam, hogy a gyerekek így tanulják meg, hogy mi a jó és a rossz. A Kapcsolódó Nevelés szellemében mi abban hiszünk, hogy a gyerekek eleve tudják ezt, nem kell nekik megtanítanunk. (Ebben a cikkben olvashattok bővebben arról, hogy miért nem gondoljuk jó ötletnek ha a Mikulás, vagy mi magunk címkézzük a gyerekeket, jó és rossz kategóriára osztjuk fel őket.) Szóval ezt a funkciót is elvetném.
Találtam olyan érvet is, miszerint ez a kultúránk része, tehát nem az egyes szülők hazudnak a gyerekeiknek, hanem ez egy kollektív hazugság, ha úgy tetszik. Ezzel már inkább tudok azonosulni, valóban nem egyszerű egy gyereknek a közösségben, ha csak ő nem hisz, ha csak neki nem hoz ajándékot a Mikulás. Egyébként a Mikulás alakja és a hozzá tartozó szokások ahogy a legtöbben ma ismerjük és tartjuk egészen új keletű, és számos korábbi alakból és szokásból gyúródott össze (https://rizsporoshetkoznapok.blog.hu/2016/12/02/tisztazzuk_vegre_miert_is_piros_a_mikulas). Számomra ez is azt erősíti, hogy bátran alakíthatjuk ezt a szokást a családunk íze szerint.
Ami miatt nálunk annak idején mégis megjelent a Mikulás, az az, hogy ez egy olyan ünnep, ami csak a gyerekekről szól, ilyenkor csak ők kapnak ajándékot. Ez a megközelítés tetszett.
Amiket a Mikulásról leírtam, nagyjából igaz a Jézuskára is. De mivel a Karácsonnyal kapcsolatos szokások szerteágazóbbak, nem éreztem azt a nyomást, hogy nekünk is úgy kell csinálnunk, mint másoknak. Nálunk tehát közös készülődés, fadíszítés van, és egymást ajándékozzuk meg. A gyerekek is készítenek egymásnak, és a felnőtteknek is ajándékot. Ez így volt gyerekkoromban is, mindig is a kedvenc ünnepem volt a Karácsony. A húgommal már ősszel elvonultunk a szobánkba ajándékokat készíteni – ezt nagyon szerettem. Nem érzem, hogy bármit is elvett volna tőlem, hogy a szüleim nem mentek bele abba a mesébe, hogy a fát, és az ajándékokat a Jézuska, vagy az angyalok hozzák. A saját gyerekeimen is azt látom, hogy szeretik a közös készülődést, és hiába díszítjük együtt a karácsonyfát, este, amikor kivilágítjuk, mégis úgy rácsodálkoznak, és olyan áhitattal nézik, mintha akkor látnák először.
Összegezve a fentieket, senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy bevezesse a Mikulást, Angyalkát, Fogtündért, bárkit a családja, gyerekei életébe. Viszont azt gondolom, ezek olyan szokások, amiket mi magunk dönthetünk el, hogy hogyan alakítjuk. Ez nem egy olyan dolog, mint a szorzótábla, hogy így van és kész, így kell csinálni. A Mikulás esetében érdemes szem előtt tartani, hogy elsősorban a gyerekek örömére találtuk ki, és csináljuk. Ezért, ahogy már írtam, nem javasoljuk, hogy a Mikulás, vagy bárki éjjel-nappal figyelje a gyerekek viselkedését, és aszerint kapjon ajándékot, hogy jól viselkedett-e vagy sem. (És ha már a jutalmazásos-büntetéses keretben gondolkodunk, az úgy nem is igazán hatásos, ha csak fenyegetőzünk, hiszen végül minden gyerek kap ajándékot.) Vannak szülők, akik úgy látják, hogy a gyerekük számára túlságosan nagy izgalommal jár az ünnepi időszak, ezért bevallják, hogy nincs Mikulás. (https://www.handinhandparenting.org/2016/12/sanity-saving-holiday-tips/) Van, aki azt tartja aggályosnak, hogy valaki éjszaka belopózik a házunkba. Úgy gondolom, hogy ezek megfontolandó szempontok, illetve mindenki ismeri a saját gyerekét, és az alapján tudja az ünnepeket, ezeket a szokásokat a saját gyerekére, családjára szabni. Van, aki belemegy a játékba, de túl sok erőfeszítést nem tesz azért, hogy a látszat fennmaradjon, amikor a gyerekek gyanakodni kezdenek. Ez egy ugyanolyan játék, vagy mese, mint bármi más, amit a gyerekek úgy játszanak, vagy hallgatnak, mintha valóság lenne, de közben valahol mégis tudják, hogy nem igaz. Én most ez utóbbi utat követem. Ha valóságosnak állítanám be a Mikulást, aki valóban ajándékot rejt a gyerekek csizmájába, az számomra olyan lenne, mint ha azt próbálnám elhitetni a gyerekekkel, hogy Micimackó és Malacka valóban létezik, és ha egyszer kimegyünk a Százholdas pagonyba, akkor valóban találkozhatunk velük.
Mit tegyünk, ha a gyerekünk rákérdez, hogy tényleg létezik-e a Mikulás/Jézuska, tényleg ő hozza-e az ajándékot?
Ettől én is tartok még, hiszen a lányom még hisz a Mikulásban, a kisebbik fiam pedig még semmit nem tud az egészről, nem tudom, nála hogyan fog alakulni ez az egész. Ahogy írtam, sok cikkben azt olvastam, hogy próbáljuk meg minél tovább fenntartani a gyerek hitét. De egy idő után a legtöbb szülőben felmerül, hogy nem kellene most már elmondani? Biztosan jó-e, ha tovább hazudunk neki? Nem rengetjük meg ezzel a bizalmát? Hát, én azt gondolom, hogy ha túlfeszítjük a húrt, akkor de, előfordulhat. Érdemes inkább visszakérdezni, hogy te hogy gondolod? Amíg hinni akarnak, a gyerekek maguk állnak elő a magyarázattal. Figyeljük a gyerekünket, próbáljuk meg kitalálni, hogy mire lenne szüksége, milyen választ szeretne hallani. Csak arra válaszolni röviden, amit kérdezett – ugyanezt javasoljuk, javasolják más kényes kérdések esetében is. Olyat is mondhatunk, ami nem hazugság, és ő úgy értheti, ahogy szeretné Pl. Szeretnék hinni benne. Szeretek hinni a csodákban. Ha már úgy érezzük, hogy végképp elkerülhetetlen, ne féljünk elmondani. Vagy ha másoktól tudta meg, és már nem képes tovább hinni (igazából amíg hinni akar, nem nagyon fogja érdekelni, hogy mások mit mondanak), segíthetünk helyre rakni a történteket. A hogyanról rengeteg ötlet található az interneten, amiből összerakhatjuk a nekünk leginkább tetsző verziót. (Pl itt: https://www.nlcafe.hu/csalad/20171026/gyerek-mikulas-van-nincs-letezes/)
Beszélhetünk Miklós püspökről, hogy számunkra mit jelent az ünnep, miben hiszünk, és miért. Ez jó alkalom lehet arra is, hogy beszéljünk arról, hogy az emberek más-más dolgokban hisznek, mások a szokásaik, másképp tartják az ünnepeiket és ezt tiszteletben kell tartanunk. De bármilyen ügyesen is fogalmazunk, lehet, hogy a gyerekünk nagyon ki fog akadni. A dolgunk ilyenkor is ugyanaz, mint bármilyen más esetben, amikor kiborul: csak legyünk vele ezzel az érzéssel. Az is lehet, hogy ránk haragszik: Miért hazudtál? Vagy: miért mondtad el? Ilyenkor pedig nyugodtan kérhetünk bocsánatot. Még az is lehet, hogy azért fog utálni minket, mert úgy döntöttünk, hogy nálunk nem lesz Mikulás, és úgy érzi, hogy kimaradt valamiből, szerette volna ő is átélni a csodát. Nem tudhatjuk előre. De ha már így alakult, elmondhatjuk, hogy mennyire sajnáljuk, nem akartuk megbántani.
Mit mondjunk, ha a gyerek megkérdezi, hogy más gyerekhez miért nem jön a Mikulás/manó/Angyalka/Jézuska, akárki?
Fontosnak tartom a gyerek másokhoz való kapcsolódásának szempontjából, hogy hogyan válaszolunk erre a kérdésre. Bevett válasz, hogy csak ahhoz jön, aki hisz benne, és/vagy aki jól viselkedik. Természetes, hogy szeretnénk, ha a gyerekünk büszke lenne magára, és hogy őt különlegesnek gondoljuk. De gondoljunk bele, hogy ez alapján mit fog gondolni arról a másik gyerekről. Igazából a másik gyerek nem tehet erről, és nem rosszabb a mi gyerekünknél. Érdemes inkább azt közvetítenünk, hogy minden gyerek, és minden ember jó. Amikor úgy tűnik, hogy mégsem, akkor biztosan valamiért nagyon szomorú, éppen nincs aki figyeljen rá stb. Ezt a kérdést is nyugodtan lebegtethetjük, visszadobhatjuk, vagy egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy nem tudjuk. Az én gyerekeim azzal oldották meg azt a kérdést, hogy miért nem jön manó minden gyerekhez: mindenkihez jön, de nem mindenhol látható. Hogy ez mitől függ, az már nem volt fontos a számukra. A másik hasonló téma, hogy érdemes megkérnünk a gyerekünket, hogy ha ő már tudja az igazságot, akkor ne árulja el másoknak. De ne várjuk el tőle, hogy ezt be is fogja tudni tartani. A gyerekeknek nagyon nehéz titkot tartaniuk, és az is természetes, hogy szeretnék megosztani újonnan szerzett tudásukat a társaikkal. Ne haragudjunk tehát rájuk és a szüleikre se, ha „tönkretette” a mi gyerekünk csodába vetett hitét. Ahogy már írtam, egy darabig semmi sem tudja ezt megingatni, előbb-utóbb viszont kénytelen lesz szembesülni az igazsággal, és a mi feladatunk, hogy ezen átsegítsük.
Van még számtalan tipikus kérdés, amit a gyerekünk feltehet: melyik az igazi Mikulás, aki az oviba jött, vagy akivel a bevásárlóközpontban találkoztunk? Minek van ez a sok mikuláscsoki a boltban? Ezekre is azt tudom mondani, hogy egyrészt számtalan kreatív ötletet kitaláltak már a szülők előttünk, meríthetünk tőlük (pl. A felnőttek is szeretik a csokit, de nekik nem hoz a Mikulás. Az emberek szeretnek beöltözni Mikulásnak, ugyanúgy, mint farsangkor bármi másnak). De itt is kerülném az olyan válaszokat, hogy a mikuláscsoki azért van, mert a rossz gyerekeknek a szüleik veszik meg a csokit a boltban. De akár ezeket is visszadobhatjuk, és ha sokasodnak, tekinthetjük annak a jelének, hogy kezd összeállni a kép és lassan rá fog jönni. Eldönthetjük, hogy melyik irányba visszük tovább a dolgot, még jó lenne, ha tudna tovább hinni, vagy úgy tűnik eljött az ideje, hogy megtudja az igazságot.
Hol vagyunk mi magunk ebben?
Fontosak még az egész ügyben a mi érzéseink: talán ezzel kellett volna kezdenem. Az írás első fele tulajdonképpen az én érzéseim és személyes gondolataim a témával kapcsolatban. Érdemes páros meghallgatásban beszélni ezekről az érzésekről és gondolatokról. Pl. Ha megtudja, már nem ártatlan kisgyerek többé. Nem fog többé hinni a csodában. Nem lesz ugyanolyan szép már az ünnep. Mi lesz, ha megtudja, hogy éveken át módszeresen hazudtam? Mi lesz, ha a társai kinevetik, kiközösítik, mert még mindig hisz? Arról is érdemes beszélni, hogy a mi gyerekkorunkban hogyan zajlottak az ünnepek, mi volt jó, mi lett volna jobb másként. Ezek után valószínűleg tisztábban fogunk látni, hogy a mi gyerekünknek mire van leginkább szüksége, és ezt hogyan tudjuk megadni neki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése