A gyerekek megérzik, min "dolgozunk"

Lelepleződött hát a húsvéti nyúl is nálunk. Egy kicsit tovább próbáltam ellenállni a kérdésáradatnak, mint a Mikulás esetében, mert mégiscsak ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha igazából csak én akarom túl korán, hogy tudja, az igazságot, de neki még valójában a csodára van szüksége. De hiába dobtam vissza a labdát, vagy tettem kitérő válaszokat, kisfiam rám szólt, hogy most már mondjam meg az igazat. És akkor megmondtam, hogy igen, az ajándékokat én rejtettem el, azt játszottam, hogy én vagyok a nyuszi. A fiamnak még ez is épp elég csodálatos volt, hogy hogyan rejtettem el az ajándékokat úgy, hogy ő nem vette észre. És nagyon örült nekik. Ami most elgondolkodtatott ennek kapcsán, az az, hogy a gyerekek valahogy tudják, hogy mi min dolgozunk, ebben az esetben én most éppen az igazság-hazugság témáján. Egy másik esetben pszichológusként, járt hozzám egy kisfiú, aki agresszívvé vált a búcsúzáskor. Miközben próbáltam szeretetteljes határt szabni, megakadályozni, hogy bántson, de közben éreztetni vele, hogy értem és elfogadom az érzéseit, valamint hogy jó volt vele játszani és legközelebb is örömmel várom, arra gondoltam, hogy ez rettenetesen nehéz lenne, ha a saját fiam viselkedne velem így. És láss csodát, amikor hazamentem, a fiam egy rosszul sikerült helyzetmegoldásom után olyan agresszíven kezdett viselkedni és olyan csúnya dolgokat mondott nekem, mint azelőtt soha (és azóta sem). Rákényszerített, hogy szembenézzek ezzel a félelemmel. És nem állítom, hogy túl jól sikerült, de a végén kibékültünk és újra tudtunk kapcsolódni.