Többemberes baba, akaratos gyerek

A héten a többemberes babákról és az akaratos gyerekekről beszélgettünk a babaklubban, írtam egy kis összefoglalót a témáról:

A többemberes babákról linkelek egy cikket, ami arról szól, hogy ezek a babák tulajdonképpen csak erőteljesebben követelik amire minden babának szüksége van (testkontaktus, társaság, érdekes ingerek). https://csaladhalo.hu/ege…/minek-orulj-ha-tobbemberes-babad/

Az, hogy ezek a reakciók mennyire hevesek, attól is függenek, hogy a baba milyen temperamentummal született. A temperamentumból 3-féle van: könnyű, lassan felmelegedő, és nehéz. Erről is linkelek cikket, hogy melyikre mi jellemző. https://www.life.hu/…/20120709-igy-segit-a-termperamentumel… A másik forrása pedig annak, ha egy gyerek sokat sír, nehezen alkalmazkodik azok a környezeti tényezők, és a korábbi életesemények, itt sokszor egészen korai, születés körüli dolgokra kell gondolni.

Az akaratos gyerek esetében nagyjából ugyanerről van szó, vagyis minden gyereknek van egy természetes törekvése, hogy a világot felfedezze, mindent kipróbáljon, ami természetesen sokszor akadályba ütközik. Vannak gyerekek, akik könnyebben elfogadják, hogy ezt most nem lehet, mások jobban küzdenek. Azt gondolom, hogy ebben az esetben is van egy veleszületett faktor, és van környezeti hatás is (amibe ugye mi magunk, és a hozzáállásunk is beletartozik.)

Egy gondolat a címkékről: pszichológusként megtanultam az ember fejlődését különböző szakaszokra osztani. Amiben van igazság, de sokat már felülírtam. Pl. a dackorszak egy sokkal kevésbé körülhatárolt dolog, mint aminek a tankönyvek szerint tűnik. Ugyanezt érzem a többemberes baba, akaratos/dackorszakos gyerek, kiskamasz, nagykamasz kifejezésekről, amikkel nagyjából a teljes felnőtté válásig terjedő időszakot le lehet fedni. Gyakran hallom már 6 éves gyerekekről is, hogy már kiskamasz, 5 évesről meg hogy még mindig dackorszakos. (Férjemmel szoktunk viccelődni, amikor a 2 éves ellenkezik, hogy na, már ez is kamaszodik ) Sokszor azt érzem, hogy ezek csak olyan címkék, amivel azt akarjuk kifejezni, hogy a gyerek folyton olyasmit akar, amit én nem, ami nekem kényelmetlen, nem akarom megengedni, esetleg számomra nem megfelelő módon fejezi ki. Ez bizonyos szempontból lehet könnyebbség, ha rá tudok húzni a jelenségre egy címkét, de közben el is távolít minket egymástól, és sokszor megoldást nem nyújt azon kívül, hogy túl kell élni. De ha tudjuk úgy nézni, hogy a gyerek egyszerűen csak a természetes igényét fejezi ki: felfedezni a világot, dönteni az őt érintő dolgokkal kapcsolatban, kifejezni, ha valami nem tetszik neki – akkor tudunk abban partnerek lenni, hogy mindkettőnknek jó megoldást találjunk. És hogy hogyan:

Először is nekünk erről meghallgatás (Páros meghallgatás): milyen érzés nekem, amikor a gyerekem így viselkedik. Kire emlékeztet. Mikor éreztem magam hasonlóan. Gyerekkoromban a szüleim hogyan reagáltak, ha így viselkedtem, ha egyáltalán mertem ilyet csinálni. Mitől félek, mi lesz a hosszú távú következménye, hogy ő most ilyen (beszól majd a tanárnak? Senki nem fogja szeretni?) Egyébként vannak akik meg azon aggódnak, hogy a gyerekük túlságosan alkalmazkodó, hogyan fog majd kiállni magáért. Mindkét esetben fontos, hogy az irracionális félelmektől megszabaduljunk, így tudjuk csak majd elfogadni olyannak, amilyen.

Elég gyakori egyébként, főleg első gyereknél, hogy a saját gyerekünket különösen nehéz esetnek látjuk. Én is így jártam: amikor Lőrinc, a legnagyobb gyerekem pici volt, meg voltam róla győződve, hogy különösen akaratos és nehéz temperamentumú baba. Aztán amikor voltam vele babakutatóban (a tudomány szolgálatában), kiderült, hogy tök átlagos. Nem akartam elhinni! Amit még fontos szem előtt tartanunk, hogy azok a tulajdonságok, amiket egy picinél „rossz”-nak tekintünk, azok felnőttkorban nagyon is elvárt tulajdonságok pl. céltudatos, kitartó, önálló, maga útját járja, jó érdekérvényesítő. És sajnos az nem működik, hogy gyerekkorban letörjük ezeket, 18 éves korra meg varázsütésre jelenjenek meg.

Összefoglalva, a kérdések, amiket érdemes feltennünk magunknak:

- tényleg extra igényű a gyerekem? Vagy csak arról van szó, hogy szülőnek lenni a mai életkörülményeink között borzasztó nehéz, és ezért olyan fárasztó, nem azért, mert valami baj van vele? Ha az utóbbiról van szó, kérjünk több segítséget, keressünk támogató közeget.

- ha tényleg az átlagosnál akaratosabb: amúgy jól van? Tud elmélyülten játszani? Sokszor azért rugalmas és együttműködő? Tud nevetni? Ha igen, akkor próbáljunk örülni neki, hogy ilyen gyerekünk van, és keressünk magunknak több támogatást. Alapesetben egy átlagosnál akaratosabb gyerek nem igényel különleges eszközöket, pontosabban minden gyereknek arra a bánásmódra lenne szüksége, amit az akaratos gyerekek nevelésénél a pozitív módszerek javasolni szoktak pl. kezeld partnerként, ne büntesd. (Vannak gyerekek, akik nem tiltakoznak a büntetés ellen, de attól még az nekik sem jó.)

- Ha a fenti kérdésekre nem a válasz: egész nap nyűglődik, mindig a kívánságát lesem, mégsem jó soha semmi, akkor valószínű, hogy ezt a viselkedést a sok felgyülemlett rossz érzés okozza (ez sok-sok tényezőből fakadhat, ezt most nem részletezem.) És amivel segíthetünk neki, hogy jobban legyen (és ezáltal kevésbé viselkedjen „akaratosan”) az tulajdonképpen a Kapcsolódó Nevelés összes eszközének a használata. https://kapcsolodoneveles.hu/ot-eszkoz/
A gyerekidővel erősítjük a kapcsolatunkat, a sírás meghallgatásával megszabadulhat a rossz érzésektől, a nevetés meghallgatásával nő az önbizalma, a szelíd határszabással pedig úgy tudjuk megállítani a nem kívánatos viselkedést, ami után mindketten jobban fogjuk érezni magunkat. És természetesen a Páros meghallgatás nekünk, hogy mindezt végig tudjuk csinálni.