Ugrás a fő tartalomra

Amikor a sírás meghallgatása "nem működik"



Gyakran hallom anyukáktól, hogy kipróbálták a sírás meghallgatás eszközét (akár ösztönösen, akár könyv, cikk alapján, vagy valaki tanácsára), de nem működött. Pedig az elmondás alapján gyönyörűen, a nagykönyv szerint szeretettel, türelemmel tudott síró, hisztiző gyereke mellett lenni, a gyerek pedig a nagykönyv szerint tette a dolgát, vagyis elvégezte az érzelmi nagytakarítást, ami után jobban lett. 

Miért érezzük mégis sokszor úgy, hogy ez nem működik? Talán mert annyira belénk van ívódva, hogy a sírás, a hiszti rossz, ilyenkor a gyerek borzasztóan érzi magát, ezért az a feladatunk, hogy minél előbb megnyugtassuk, valahogy minél előbb hagyja abba. A valóság viszont az, ahogy ezt Matthew Appleton előadásában nagyon szépen megfogalmazva hallottam: Nem a trauma a baj, hanem ha nem tudjuk kinek elmesélni. (Az elmesélés pedig tágan értendő, nemcsak szavakkal lehet, sőt!.) És itt ne gondoljatok feltétlenül óriási traumákra, a kisebb frusztrációk, negatív élmények is összeadódnak, aminek valahogyan ki kell jönniük, hogy utána újra jól érezzük magunkat. Pl. anya kiment (a vécére) és nem tudtam, hogy visszajön-e még; már hetek óta próbálom egyedül felvenni a zoknimat, de egyszerűen nem sikerül; akárhogy igyekszem, a tesóm mindig előbb ér oda. Ezek az élet részei, amit teljes egészében sem kiküszöbölni, se megkerülni nem tudunk. 

A sírás és a hiszti viszont remek eszköz arra (nemcsak gyerekeknek), hogy megszabaduljanak a rossz érzésektől. Mi meg persze, hogy elbizonytalanodunk közben, hogy ez biztos, hogy jó? Tényleg normális, hogy még mindig nem hagyta abba? Esetleg dühösek, kétségbeesettek leszünk, tehetetlennek érezzük magunkat. Én is sokszor érzem, hogy na ne, ezt most ne! Ilyenkor nyugodtan hagyjuk is abba a meghallgatást, tereljük el a figyelmét, nyugtassuk meg valahogy. Ezek a feljövő érzések pedig szuper témák páros meghallgatásban, hogy legközelebb még jobban menjen a gyerekünk sírásának meghallgatása.
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk