Amikor a sírás meghallgatása "nem működik"

Gyakran hallom anyukáktól, hogy kipróbálták a sírás meghallgatás eszközét (akár ösztönösen, akár könyv, cikk alapján, vagy valaki tanácsára), de nem működött. Pedig az elmondás alapján gyönyörűen, a nagykönyv szerint szeretettel, türelemmel tudott síró, hisztiző gyereke mellett lenni, a gyerek pedig a nagykönyv szerint tette a dolgát, vagyis elvégezte az érzelmi nagytakarítást, ami után jobban lett. 

Miért érezzük mégis sokszor úgy, hogy ez nem működik? Talán mert annyira belénk van ívódva, hogy a sírás, a hiszti rossz, ilyenkor a gyerek borzasztóan érzi magát, ezért az a feladatunk, hogy minél előbb megnyugtassuk, valahogy minél előbb hagyja abba. A valóság viszont az, ahogy ezt Matthew Appleton előadásában nagyon szépen megfogalmazva hallottam: Nem a trauma a baj, hanem ha nem tudjuk kinek elmesélni. (Az elmesélés pedig tágan értendő, nemcsak szavakkal lehet, sőt!.) És itt ne gondoljatok feltétlenül óriási traumákra, a kisebb frusztrációk, negatív élmények is összeadódnak, aminek valahogyan ki kell jönniük, hogy utána újra jól érezzük magunkat. Pl. anya kiment (a vécére) és nem tudtam, hogy visszajön-e még; már hetek óta próbálom egyedül felvenni a zoknimat, de egyszerűen nem sikerül; akárhogy igyekszem, a tesóm mindig előbb ér oda. Ezek az élet részei, amit teljes egészében sem kiküszöbölni, se megkerülni nem tudunk. 

A sírás és a hiszti viszont remek eszköz arra (nemcsak gyerekeknek), hogy megszabaduljanak a rossz érzésektől. Mi meg persze, hogy elbizonytalanodunk közben, hogy ez biztos, hogy jó? Tényleg normális, hogy még mindig nem hagyta abba? Esetleg dühösek, kétségbeesettek leszünk, tehetetlennek érezzük magunkat. Én is sokszor érzem, hogy na ne, ezt most ne! Ilyenkor nyugodtan hagyjuk is abba a meghallgatást, tereljük el a figyelmét, nyugtassuk meg valahogy. Ezek a feljövő érzések pedig szuper témák páros meghallgatásban, hogy legközelebb még jobban menjen a gyerekünk sírásának meghallgatása.